Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - G. Vámos Mária: Szakály női viseletének alakulása az 1880-as évektől a II. világháborúig

nem eresztettük be ükét a fonyóházba. Mer mér mentek e oda?" — mondta egy 77 éves adatközlőm, akit a maga idejében a falu leggazdagabb lányának tartottak. A házasságkötés alapja is a vagyon volt. Mint tudjuk, ez a jelenség is általános volt szinte minden paraszti közösségben. De ez az általános sok egyediből tevődött össze, és e mögött az egyedi mögött emberek, sorsok álltak. Nem lehet érzéketlenül hallgatni az ilyenféle — vallomásnak is beillő — visszaemlékezést : — „Házasságakor számított-e a vagyon? — De még mennyire! Hű!!! De még mennyire! Mit mondjak, inkább sírnék! Nekem vót egy nagyon szép szeretőm. Nagyon szép vót. Nem hattá evenni az anyám. Nem vót vagyona. A fiataloknak nem sok köze vót a házasságukhó. Az öregasszonyok tették össze ükét. Ha e vettem vóna mégis, e mehettem vóna e kezdeni a nullát. Igen. Mer az anyám is, meg az apám, á! Meghatak vóna a vagyonér!" Bármennyire elhatárolódtak is egymástól az egyes rétegek, a norma — és most már rátérve konkrétan a viseletre — az öltözködés normája, követelménye egyaránt érvényes volt a közösség minden tagjára. Még akkor is, ha ezt a normát, a divatot, a legmódosabb réteg diktálta. Diktálta azzal az anyagminőséggel és azzal a szabásformával, amiből és ahogyan készíttette ruháit. De diktálta a viselés módját is, valamint azt a rendet, hogy milyen alkalomra milyen viseletben illik, kell megjelenni. Ha levetett egy korábban általánosan használt ruhadarabot — például a kötényt — azután el kellett hagynia mindenkinek, ha nem akart „maradi" lenni. A szakályi nőnek a múlt század 80-as éveitől a második világháborúig terjedő időszakban — a norma szerint — a következő alkalmakra kellett másképp és másképp öltözködnie : — nagy ünnepen misére és litániára (karácsony, húsvét, búcsú), — vasárnap misére és litániára, — ünnepen délután: innepen délutános, — ha otthonról valahova elment : valahová menős, — munkaruha otthon: dógozó-napló. Ez a rend tulajdonképpen a mai napig érvényes mindazokra, akik még viseletben járnak, kb. 50 évtől felfelé. Természetesen azt is megszabta a közösség rendje, hogy nagy ünnepeken, azok közül is elsősorban húsvétkor és búcsú alkalmával, új ruhában kellett misére és litániára menni. Azt a ruhát — és ez vonatkozik az alsószoknyákra, péntölökre is — amit templomba menet vettek fel, más alkalommal nem használták. Ezeknek a ruháknak az anyaga selyem, bársony, szövet, lehetőleg egyőtöző, azaz ugyanabból az anyagból készül a szoknya, a rékli (vagy röpike) és a kötény. Az ünnepen délutános ruha anyaga delin, féldelin, karton vagy használtabb selyem. Ehhez fehér rékli és fehér kötény járta. Természetesen ismét más alsószoknyákkal. Ezt az együttest vették fel menyasszony-búcsúztatóra, azaz a siratóba, ahova mindenki — hívott és hívatlan vendég — elmehetett. Ugyancsak így öltöztek fel bandázáskor, azaz amikor ünnepen délutánonként a barátnők összejöttek és legtöbbször labdázással szórakoztatták magukat. Báliruhaként is használták ezt az összeállítást. Hogy a szoknya és a rékli anyaga milyen minőségű, mutatta viselőjének rangját, gazdagságát. —oj