Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

A gyöngyszemeket vásárban, búcsúban súlyra mérve vették, és házilag készítették el a gyöngysorokat helyi ízlés és divat szerint. Egy-egy sort azonos anyagú, méretű és színű szemekből szokás fűzni és egyszerre több egyforma sort öltenek fel. Legkedveltebb a jellegzetes parasztos piros szín, ami főleg a Dunától keletre eső területeken maradt jelentősebb. A polgárosultabb Dunántúl már a 19. században eléggé általánosak a fehéres, ezüstös gyöngysorok. Később országosan elterjedtek a fehér gyöngyök, amiket a városias ízlést tükröző, már nem tarka, hanem fehér Mária-lány ruhákhoz és menyasszonyi ruhákhoz illesztettek például a matyók. A palócoknál a kék vagy zöld gyöngyök viselete gyászt vagy öregedést jelöl. A 19. században országszerte legalább 7—8, de inkább több sor gyöngyöt vettek egyszerre a nyakukba a nők. A 20. században már csak egy-két, de legfeljebb 5—6 sort viseltek. A színesebb, dúsabb, gazdagabb népviseletekben az átlagosnál többet, 20—30 sort is felvettek. Felöltés módban az a hagyományos, ha szorosan a nyakhoz simulnak az azonos hosszúságú gyöngysorok. Ha sok sorból áll és nagyon széles a nyakék, akkor az alsó sorok fokozatosan egyre hosszabbak és tömött félkörívben leomlanak a mellre is. Ujabb divat, amikor az összes gyöngysor lazán lelóg a mellre és nagyobb hézagokat hagynak köztük. Mindegyik viselésmód mellett előfordul, hogy az alsó sor közepére csüngőt helyeznek el, például fém szív alakot, csillagot, művirágot, esetleg selyemszalagból kötött csokrot vagy pénzdarabokat. A több gyöngysorból álló nyakékeken a sorok végeit gyakran összedolgozzák egyegy textildarabra és vagy kapcsot varrnak rá és azzal erősítik fel a nyakra, vagy színes, virágos pántlikával kötik össze, mint például a palócok, akiknél a szalag vége hátul hosszan lelóg. A Sárközben nem viseltek gyöngysorokat sem szorosan a nyakon, sem pedig a mellre leeresztve. Ezek helyett egy helyi specialitásnak mondható nyakékfajta, a gyöngygallér volt általános, amit gyöngyéknék is neveztek. Valószínűleg textilből készült nyakfodrot utánoz. Cérnára vagy vékony fonalra fűzött és erősen megsodorva hálószerűén összevarrt vékony gyöngysorokból áll, melyeket apró, tömör üveggyöngyökből tarkán fűztek. Lehet például zöld-fehér-kék-bordó színű. Összefonását többféle alakban, többféle minta szerint végezték a falvakban a varróasszonyok. A gyöngygallér tenyérnyi széles fodorban omlik le körül viselője nyakáról. Kötőjét a felső kezdősor két végére erősítik vagy körül befűzik és így szabályozható a bősége. Általában csak a mellet fedi és a nyakra külön fehér gyolcs vagy csipke fodrot kötnek. Ritkábban a nyakat is takarja, ilyenkor a felső széléhez hozzá van varrva egy keskeny fodor. Bőujjú ingvállhoz kimenőre és ünnepen viselték lányok és menyecskék. A Sárközön kívül hazánkban másutt csak szórványosan fordult elő ilyenféle nyakék. Hasonlót ismerünk néhány szláv néptől. A gyöngyökön kívül a másik fő nyakékfajta a nyaklánc, amely egymásba kapcsolt kerek vagy ovális, többnyire fém gyűrűkből áll, melyek közé esetleg tömörebb díszítőtagokat illesztenek. Általában úgy viselik, hogy hosszú füzérben leomlik a mellre. Ez a viselésmód elsősorban a városi öltözékekben jellemző, de falun is gyakori. Többnyire csüngők is kerülnek a nyakláncokra: hatalmi vagy hivatali jelvények, pogány vagy keresztény amulettek, főleg keresztek. A nyaklánc kedvelt volt már az európai bronz- és vaskorban. A magyar parasztság többségénél, mint polgáriasabb ékszerfajta, jobbára az első világháború után terjed el, gazdagoknál aranyból, szegényeknél dublébóL Férfiaknál inkább csak talizmánként, a ruha alá rejtve viselik; a nők viszont ékszerként, láthatóan. Csak 222