Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

Napjainkig világszerte kedveltek a nyakékek, változatos szerkezeti megoldásokban. Merev, karika alakú, fémből formált fajtáik a toquesék a magyarságnál is megvoltak a honfoglalás és az Árpádok korában. Később csak laza, rögzítetlen formájú nyakékeket viseltek. Voltak szorosan a nyakra simuló, úgynevezett nyakszorító, torokszorító textilpántlikák, és voltak lazán a mellre leomló, elsősorban ötvösművű fémből vagy gyöngyökből álló úgynevezett nyakbavetők, nyakravalók. Ezeket a 16. századtól a 18. századig kedvelték férfiak is, nők is. A 19—20. századi parasztviseletekben használt nyakékek javarészt a két végükön nyitottak. Ezeknek a régiesebb felerősítési módja az, hogy hátul madzaggal kötik meg. Ujabb megoldás, ha csatokkal, kapcsokkal rögzítik. Vannak zárt kör alakú nyakékek, amik olyan bővek, hogy még több sorosra összehajtogatva is a fejen át ráhúzhatok a nyakra. Egész Európában, így a magyaroknál is a legelterjedtebbek a fonalra felfűzött gyöngyszemekből álló gyöngysorok. A gyöngy szó a magyarban ótörök eredetű és elsődlegesen az igazgyöngy megjelölésére szolgált. Az igazgyöngyöt azonban többnyire csak hasonló hatású gyöngyházzal vagy mesterséges anyaggal szokás helyettesíteni az ékszereken. Az igazgyöngyhöz hasonló fehéres gyöngyök hagyományosan kedveltek lehettek a magyarságnál, azért kapott éppen a gyöngy szó általánosabb értelmet. Hasonló a helyzet a lengyel nyelvben is: a lengyel népviseletek kedvelt gyöngy alapanyaga a korall, ott annak a nevével jelölik általában a gyöngysorokat. Mai tágabb értelmében gyöngynek számít minden természetes vagy ipari szilárd anyagból — de főleg üvegből vagy porcelánból — előállított, legtöbbször 0,1 cm és 1,5 cm közötti átmérőjű, gömbölyű vagy sokszög lapú, ritkábban tojásdad vagy hengeres alak. amelyet középtengelyében felfűzésre alkalmasan képeztek ki, illetve fúrtak át. A gyöngysor a 19. és a 20. században a parasztlányok és menyecskék táncos öltözékéhez és templomi ruhájához is szinte kötelezően hozzátartozott. Szórványosan hétköznap is viselték, vagy azért, mert nagyon kedvelték, mint ékességet, vagy azért, mert betegségektől megóvó erőt tulajdonítottak neki. Sok helyen, például a Mezőségben kislánykortól öregkorig kinek-kinek az íratlan szabályok által meghatározott minőségű és mennyiségű gyöngysort illett viselni. Az igazgyöngyöt, a piros korallt és a sötétvörös gránátot csak többékevésbé hű utánzatokban találjuk meg a magyar népnél. Korábban tájilag hagyományos gyöngyfajtákra illetve gyöngyszínekre látszanak utalni a később már általában ,gyöngysor'* jelentést felvett népi elnevezések. Ezek egyike a gyöngy, a Dunántúl, a Duna mentén és Erdélyben elterjedt megjelölés. Másik gyakori név a kaláris vagy galáris, amely a korall nevéből származik. Ez az Alföldön és a hozzá csatlakozó felföldi területeken ismert. A harmadik eléggé elterjedt megjelölés a gránát, amelyet elsősorban az Észak-Tiszántúl használnak. A szájhagyomány által elérhető időben országszerte a gyári üveggyöngy a legtöbb, ami a 19. századi polgári viseletekben is nagyon kedvelt. Régibb fajta a cseh gyártmányú üreges, vékonyfalú, fújt üveggyöngy, amit gömb alakban és más formákban is készítettek, ezüst, arany, piros és többféle más színben. Ebből a fajtából a palócok például kisebb méreteket hordtak, a dél-dunamenti sokác nemzetiség pedig nagyobbakat. Ujabb stílust jelent, főleg a 20. században terjedt el a tömör, öntött üveggyöngy, ami általában apró és a legváltozatosabb formákban és színekben előfordul, áttetsző és átlátszatlan kivitelben is. A dunántúli gyertyaöntő kisiparosok a 19—20. század fordulóján viaszgyöngyöket készítettek a parasztoknak; vékonyfalú, üreges gömböket, főleg matt fehér vagy pirosas színekben. 221