Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

terén. A 19. század végére szétvált az aranyműves, ezüstműves, ékszerműves és drágakőmetsző szakmája. De mindezeknek a különböző szakembereknek az öszszefoglaló neve az ötvös maradt. A 19. században az ötvösök már főleg ékszert készítettek. Több ötvös kifejezetten ékszer készítésére specializálódott és a finomabb munka mellett tömegárut, úgynevezett parasztárut is állított elő. Az ilyenek termékeiket vagy a műhelyükben illetve üzletükben, vagy a vásárokon, búcsúkon emléktárgyként árusították. Fülcimpa átlyukasztásához is értettek, és az eladott fülbevalót behelyezték leendő viselője fülébe. A 20. században már általában az órásszakmát is gyakorolták az ötvösök, a két mesterség összekapcsolódott. A 19. században és a 20. században a magyar falusi nép ezektől a mesterektől vásárolta ékszereit és ezeket emlegette ötvös néven. A. jelentősebb magyarországi ötvösműhelyek a török hódoltság idején a békésebb vidékekre, Felföldre és Erdélybe szorultak. Kisebb ötvösközpontok a Dunántúl és az Alföldön is kialakultak, és ezek a közelmúltig készítettek parasztékszereket. Ilyenek például Győr, Komárom, Érsekújvár, Esztergom, Pápa, Székesfehérvár, Óbuda, Buda, Pest, Vác, Gyöngyös, Eger, Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Szeged, Baja. Egyes központok, például a Duna mentiek, vásárkörzetében helyi stílusjegyek alakultak ki. Ezeken a vidékeken fellelhető a régi híres ötvösmű- és ékszerkultúra és a pompaszeretet emléke. Ilyen volt Szekszárd közelében a bajai ötvösök vásárkörzete, amely bizonyos mértékig a Sárközre is kiterjedt. Az ékszerek történetét nemzetközi viszonylatban áttekintve azt láthatjuk, hogy az ékszerviselet az őskor óta minden népnél elterjedt. Megelőzte, később pedig kiegészítette a ruhaviseletet. Férfiak is, nők is folyamatosan viselnek ékszert napjainkig, de változó intenzitással. Minden kor művészi stílusát követik az ékszerek is. Az időszámításunk előtt 4—3. évezred óta maradtak fenn ékszerábrázolások Mezopotámiából. A 3—2. ezredben Egyiptomban fejlett ékszerkultúra alakult ki. Majd később a reneszánszban élte fénykorát az ékszerviselet. Gazdag a barokk ékszer is, de kevésbé művészi. A 18. és 19. században mérséklődött az ékszer kedvelése, főleg a férfiak körében. A 20. században az úgynevezett hamis ékszer lett újra divatosabb, az a fajta ékszer, ami nem nemes fémekből és a drágakövek utánzataiból készül. A magyar parasztság ékszerei a 19. és 20. században javarészt ebbe a műfajba tartoznak és általában a polgárosultabbak viseleténél. Jellegzetes az ötvösművű parasztékszer, amely hagyományos és táji vonásokat is felmutat. A 20. század elejéig ezüstből szokták készíteni és gyöngyházzal, opállal vagy opálutánzattal, türkizzel vagy türkizutánzattal díszíteni, valamint üveg- és porcelánkövekkel és zománcokkal kiegészíteni. Többnyire pirosak vagy kékek, ritkábban zöldek a mesterséges kövek. A környező népek ékszerviseletéhez képest a jelenkori magyar anyagban feltűenően csekély a korall szerepe. Az ezüst ékszerek helyett aztán a 20. század elejétől kezdve a polgáriasabb formájú és a helyi jelleget jobban nélkülöző arany ékszerek hódítanak tért a népnél. A régiesebb ékszereket növényi szárakból, termésekből, csigákból, lószőrből, szaruból készítik a gyermekek, a pásztorok és a cigányok; utóbbiak sajátmaguk és a magyarok részére is. I. A szorosabb értelemben vett ékszereket aszerint csoportosíthatjuk, hogy a test melyik részén viselik őket: nyakban, fülön, karon, ujjon. Hazai viszonylatban ezek az elhelyezések jöhetnek számításba. Legváltozatosabbak a nyakat körülövező ékszerfajták, a nyakékek. Legkorábbi formáikat a kőkorban például felfűzött állatfogakból állították elő. 220