Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Tanácskozás a népviseletről - Andrásfalvy Bertalan: A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése
A posztóból, szövetből készült gyári női felsőszoknya — véleményem szerint — sokkal később jelent meg az általános viseletben, mint eddig gondoltuk, és korabeli képekről következtethettük. A XIX. század első felének parasztábrázolásai valószínű éppen úgy eltorzítják a valóságot, mint a századforduló fényképei: egy sokkal később, és eleinte csak a vagyonosabbaknál szokásos viseletet ábrázolnak. Feltevésem szerint a női viseletben csak a múlt század közepén terjedt el a vagyonosobbaknál a szövet- és posztószoknya a téli viseletben, és a feltételezettnél sokkal tovább élt a házi vászon és gyári pamutvászon — illetve a kékfestőnél befestve — a köznapi téli-nyári viseletben. Erre utalna a már említett pécsváradi adat is. A férfi vászonviselet, főleg a gatyaviselet is tovább élt és volt általános, mint gondolnánk, a Dél-Dunántúlon. Itt is legtovább — még az ünnepi viseletben horgolt betétekkel ellátott ráncos gatyák formájában — a dél-szlávságnál élt. De a 20—30-as években még az idősek, pl. Pécsváradon is abban jártak. Ebben az időben — de nem tudjuk mióta — egy szűkebb alsó gatya felett viselték a mindig ragyogó tisztaságú, 6—8 szél gatyát, melyet kiérve a földre, vagy más munkahelyre, rögtön levetettek. Az utcán mindig két, és felül mindig tiszta gatyában mutatkoztak. Az elöl nyitott szoknya viselésében meglehetősen egyedülállónak látszik Sióagárd. A legfelső szoknya feltűzése elöl — eredetileg valószínű kímélet céljából — a Sárközben és a bosnyákoknál is előfordult. Ezt a viselési módot rekonstruálja a kiállítás egyik bábuja is, de véleményem szerint túlságosan rövid viselet feltételezésével. A szoknya felcsípése a Dráva-menti horvátoknál is szokás volt, mint arról leírások is hírt adnak. Az egyes viseletdarabok összevetése, eredetének, átvételének iránya feltételezésénél feltétlenül figyelembe kell vennünk azt, hogy déli szomszédaink a náluk megkésett, hazánkhoz képest is megkésett polgári fejlődése révén sok régiséget őrizhetnek, melyek nem biztos, hogy még délebbre is nyúló nyelvterületük egészén valaha hagyomány lehetett volna. Más szavakkal egy pannóniai örökség őrzői is lehetnek, s nem okvetlen egy balkáni viseletkultúra közvetítői hozzánk. Ilyet sejt Milovan Gavazzi például a sokfonatos női hajviseletben, melyet egyenesen kelta—római örökségnek vél. Ugyanakkor a kisebbségek, sajátos helyzetük miatt nem egyszer őriznek olyan ruhadarabokat vagy díszítéseket, melyeket korábban vettek át környezetükből. Milovan Gavazzi magyar hatást vél felfedezni a dél-pannóniai, szlavóniai rátétes és hímzett bőr és posztó ruházatban, melyet számunkra e térségben legtovább a mohácsi sokácok őriztek meg. De említhetők azok a sárközi falvakban lakó cigányok, akik levetett sárközi parasztruhákat vesznek fel. (Efajta átvételre a folklór területén még több példát találunk.) Ujabb, alig kutatott problémakört jelent annak a viseletnek a kutatása, mely a levetett, jobb híján „parasztruhá"-nak nevezett, helyére jött a falvakban. Ezek már nem tekinthetők a régi értelemben vett népviseletnek, mert hiányzik belőle egy fontos vonás: egy népcsoport külsőségekben való hagyományos megfogalmazása, elhatárolása; ugyanakkor mégis bizonyos térbeli határokon belül sajátos, ízlésbeli összehangoltságot követel meg és sok esetben nem téveszthető össze a városi, általános ruhadivattal, viselési szokásokkal. Ennek a jobb híján átmenetinek nevezett viseletnek is megvoltak a maga, helyenként változó előírásai; fej kendők anyagában, kötésében, blúzok szabásában, szoknyák (sok esetben alkalomhoz kötődő) színében, anyagában stb. Ez az úgynevezett falusias viselet még ma is első látásra mutatja viselőjének műveltségét, sajátos társadal216
