Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Andrásfalvy Bertalan: A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése

mi helyzetét. Nemcsak a nőknél, a férfiaknál is megfigyelhetők a Dél-Dunántúlon ide vonható jelenségek. Pl. a bukovinai férfiak barna kordbársony divatja, nyakkendőnélkülisége, vagy a német falvakban a kötött fehér gyapjúharisnya, papucs viselete. Végezetül a népviseletek mai, másodlagos használatáról kell megemlékeznünk. Ügy tűnik, több régi „híres" viseletű helyen a népviselet bizonyos ünnepi alkalmakkor feltámad, olyan generációk is felveszik, akik már egyszer, mint kötelező hagyományt végleg levetették, elhagyták — vagy akik már fel sem vették. Ilyen funkciót kapnak a ruhák elsősorban a pávakörök, tánccsoportok, népi együttesek szereplésénél, állami ünnepekkor, esetleg lakodalomkor. Nemcsak színpadi szerepléskor, hanem egy-egy olyan alkalomkor is, amikor a hagyományokhoz való ragaszkodást különösen ki akarják fejezni. Legszebb példái ennek az ún. sváb bálok, cigánybálok, délszláv lakodalmak vagy pl. a sárközi, Kapos-menti napok rendezvényei, a falu búcsúja stb., amikor nemcsak a „szereplők" veszik fel a népviseletet. Nem állunk ezekben a megnyilvánulásokban sem egyedül, párhuzamait fellelhetjük közel s távol Európában, Franciaországtól, Svájctól kezdve a német Trachtenverein-ekig és a finn nemzeti díszviseletig, melyet a Kalevala korából, vagyis a finn honfoglalás korából való ékszermásolatokkal díszítenek. Egyes pávakörök és népi együttesek tagjai, vagy az abban szereplő gyermekek szülei komoly összegeket fordítanak ilyen régi viseletek beszerzésére. így például egy zengővárkonyi család kislányának a szomszédos Pécsváradról vásárolt régi, féltve őrzött ruhát, több ezer forint értékben. Tánccsoportok, népi együttesek ruhavételekor a legdíszesebb, a legszebbnek vélt és még hozzáférhető ünnepi ruhákat keresik, nem egyszer egy 3—4 évtizeddel ezelőtti — a korábban említett „magyar ruha" befolyásáról árulkodó — gyöngyös-bokrétás ruhát. Hitelességről, eredeti népviseletről ezek esetében beszélni nem lehet, mégis talán bizonyos értelemben ezt is szabályozni lehetne, ésszerűsíteni és egyszerűsíteni. Elsősorban a tánccsoportok, népi együttesek szereplését is megnehezíti egy lehető legdíszesebben felelevenített népviselet — hiszen ilyen díszes nagyünnepi ruhában régen kényelmetlen is volt táncolni, meg a ruha kímélése miatt sem vették fel azt. A tánchoz, délutánra való ruha tehát nem volt annyira kényes anyagból, nem viseltek annyi alsószoknyát hozzá, zárt blúzt, ködmönt, nyakfodrot stb., stb. Még kirívóbb ellentmondás, ha a szereplők, csoporttagok, mind pl. főkötős menyecskéknek öltöznek fel vagy kislányokat nagylányosan, menyecskésen öltöztetnek. Ez körülbelül olyan mesterkéltség, mintha a szereplő legénykék bajuszt ragasztanának. A másik hiba, ha — főként már beszerezhetetlen eredeti viseletdaraboknál — egységesen, egyforma színű anyagból készíttetik el a „népi ruhát", figyelembe véve az akkor uralkodó pillanatnyi divatot — pl. mini méretben. Mindezektől eltekintve — a színpadi szakemberek a megmondhatói, mennyire felesleges az aprólékos díszítés, a „túlöltözés". Tánccsoportoknak, együtteseknek csak azt ajánlhatjuk, hogy a tánchoz való viseletet próbálják nyomozni, azt rekonstruálni, annak mintájára készíttessenek egyszerűbb, olcsóbb, és semmi esetre színben is uniformizált ruhákat maguknak. Mindenképpen figyelniök kell azonban arra, hogy a „magyar viselet" álhagyományától megszabaduljanak. Végül is az így feltámasztott régi viseletek mintájára készült díszruhák — tudatosuló korunkban — megérdemelnék a komolyabb szakmai előkészítést, 217