Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Tanácskozás a népviseletről - Andrásfalvy Bertalan: A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése
A népviseletek az egyes népcsoportok legszembetűnőbb ismérvei, jelzői, és egy ilyen utazás felvillantaná előttünk e táj számtalan kisebb-nagyobb népcsoportját és nemzetiségét. Hogyan lehetne e tájat a népviseleteiből kiindulva rendszerezni, e táj néprajzi csoportjait a viseletek alapján beosztani, megismerni? Megszoktuk, hogy egyes népcsoportok vizsgálatánál tekintünk ki népviseletükre; így tulajdonképpen csak azoknak a népcsoportoknak ismerjük a népviseletét, amelyekkel a néprajzi kutatás valamilyen módon már foglalkozott. Hozzátehetjük: a népviselet általában az a külső jegy, melynek kapcsán az egyes népcsoportokra felfigyelnek. Sajnos a délkelet-dunántúli viseletekről csak kevés elmélyült leírással rendelkezünk: Göcsej, Hetes, Csököly, Ormánság, Sárköz — és az utóbbi években Komárváros — Kiskomárom, Sióagárd viseletéről ismerünk leírást, illetve készült a történeti változás néhány mozzanatát bemutató kiállítás. Ha eltekintünk a múzeumok adattáraiban található néhány pályázattól és a múzeumokba begyűjtött publikálatlan viseletdaraboktól, egyedi kiállítási daraboktól — elég hiányos a kép, lényegesen több az ismeretlen, mint az ismert. Ezen a téren is hiánypótló lenne Zentai János kéziratos munkája a baranyai néprajzi csoportok elhatárolásáról; mert ebben ő éppen néhány viseletdarab, elsősorban a főkötők alapján csoportosította Baranya összes magyarlakta falvát bizonyos néprajzi egységekbe. A népviseletek megismerésének további nehézségét jelenti azok gyors változása, és a változás ütemének eltérő volta népcsoportonként. Az eljövendő, nagy hiányt pótló népviselet-kutatás fontos forrásai lesznek a korabeli, datált fényképek, bár ezek többnyire csak a századforduló utáni évekből származnak, nagyobb számmal éppen az első világháború kitörése utáni időből, amikor a frontra készülő családfő fényképeztette le magát vásári gyorsfényképésszel, vagy a család küldött fényképet magáról a katonáskodóknak. A családi ereklyeként őrzött, tépett, sárgult fényképek nagy értéke mellett azonban véleményem szerint kissé eltorzítják a valóságos képet. A régi, 1900—1920. között készült fényképek az akkori viselet legmodernebb, legújabb változatát képviselik, sokszor talán nem is az átlagos, hanem a gazdagabbak újmódi viseletét. Ezenkívül a fényképezéshez lehetőleg sok ruhát vettek fel; s talán azok az asszonyok is, akik még bő ingben, kendőben jártak, erre az alkalomra bajkót vagy blúzt vettek fel. Az is előfordulhat, hogy a fényképezésre kölcsönkértek olyan ruhát, amit divatnak tartottak; ismerünk ehhez hasonló eseteket a néprajzi irodalomból is (pl. az egész falu egykét kölcsönkért bundában, ködmönben esküdött meg stb.). Valószínű már a század elején többfelé a magyar falvakban megjelent a „magyar viselet", a szüreti bálok piros-fehér-zöld szalagos szoknyái, piros pruszlikjai, pártái is, mint ünnepi viselet; ezek a gyöngyösbokrétákban szereplők viseletét is erősen befolyásolták. Azt hiszem, hogy az 1930-as években készült viseletes fényképeknél nem egy esetben archaizálásról beszélhetünk ezzel szemben. A lefényképezett népviseletes emberek — a népviseletek kihalása idején — ismét elsősorban azokban a falvakban, ahol a viseletet „híres"-nek tartották, vagy a gyöngyösbokrétás csoportok felelevenítették; visszanyúltak egy korábbi, divatjamúlt viselethez. A falusi tanítók által betanított népszínművek szereplőire is ez áll, a maguk akkor viselt viseletét ugyanis semmi esetre sem érezték még színpadi jelmeznek; márpedig a népszínművek szereplőiről, bokrétás csoportokról és szüreti balosokról sokszor készítettek fényképet. 212
