Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Andrásfalvy Bertalan: A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése

Az annakidején kormányrendeletben előírt „magyar-ruha" — tehát a leányoknál a fehér nemzetiszalagos bő (sok esetben a népviseletnél lényegesen szűkebb, alsószoknyák számában kevesebb) szoknya, piros zsinóros pruszlik, buggyos ing és párta, férfiaknál bő, rojtos gatya, bő, rojtos ing és fekete kalap és csizma — alapjában véve sok helyen új és idegen, jelmezszerű viselet volt, mégis felelevenítette az ehhez hasonló régit, és éppen ezért nem mondhatunk le vizsgálatáról. Pécsváradon, a református magyarok közt keresve a régi viselet emlékeit, rátaláltunk egy fehér, sifon madeiras felsőszoknyára, melyet tánchoz viseltek még a két háború között. Arra a kérdésre, hogy nemcsak szüreti balos magyar ruha lett volna, azt a választ kaptuk, hogy „arra is használták, akkor nemzeti színű szalagot varrtak rá, ha pedig tánchoz, rózsás szalag volt rajta". Ebben táncoltak a fiatalok a 30-as években is. A különféle viseletek egy időmetszetben való rendezéséhez, összehasonlításához talán kiindulópontul vehetnénk azt, hogy e viseletdarabok milyen arányban készültek otthon házilag. Ez a rendezési szempont azonban meglepetésünkre keresztülmetszi azt a sémát, melyet mi a viseletek alakulásáról általában felállítottunk. A díszes, népinek, parasztnak érzett népviseletek alapanyagai már fejlett gyáripar létét feltételezték, ugyanakkor polgári formájúnak vélt viseletű vidékek még a felsőruhák nagyrészét is maguk állították elő. Érdekes ellentétpárként kínálkozik éppen a díszes, sárközi vagy zengőaljai református magyar viselet a szomszédságában lakó hegyháti katolikus magyar viselettel. Az utóbbiban a férfiak városi polgári mintára varrt pantallóját még kenderből az asszonyok szőtték és varrták, illetve a hozzávalót fonták az első világháború utáni években is, majd feketére, barnára megfestették. Ugyanakkor a századforduló sárközi asszonyai, lányai bő viseletükhöz francia és német, atlaszselymet, pántlikát, gyöngyöt használtak fel, s már a fiatalok nem viselték a kézi hímzésű főkötőket sem. Ugyancsak gyári anyagokból állt a püspökbogádi viselet szinte minden darabja, ugyanakkor a biedermeieres-polgári mintára készült sötét hosszúszoknyás szomszédos német sváb viselet számos eleme házi készítésű volt: a kötött tutyi, pacsker, zokni, klumpatól kezdve a takács-szőttes durva festett vászonkötényig, a gyapjú gyermekhordozó kendőig, a kékfestő szoknya- és kötény anyagokig. Tehát ha nem is házi készítésű volt az alapanyag, helybéli mesteremberek állították elő és festették meg, míg a bogádi magyar viselet darabjait távoli gyárak gyártották. A házi készítésű anyagok felhasználása tekintetében a századforduló körüli időben kétségtelenül a dél-dunántúli délszlávság áll első helyen. Nemcsak a fehér alsó- és vászon felsőruházat készült kenderből és pamutból házi szövőszéken, hanem a színes gyapjúszoknya és kötény is. Ugyancsak a Dráva menti horvátok és mohácsi sokácok hordták legtovább a durva, ványolt posztóból készült, rátétes díszítésű mentéket és szűröket, hímzett bundákat, subákat és bekecseket. A Dél-Dunántúl népcsoportjait a viselet értékelésében, a viseletnek az egész értékrendben elfoglalt helye szerint is jellemezhetjük. Nehéz lenne ugyan számszerűen, objektíven lemérni azt, hogy egy-egy család jövedelmének mekkora részét költi ruházkodásra, de a lényeges különbségek szembeszökőek. A ruhatár nagysága, értéke tekintetében bizonyára a decsi és alsónyéki egyke leány állt első helyen, de az egész birtok értékéhez viszonyítva nem valószínű. Sokkal inkább erőn felül költöttek viseletre a magyarok a sokkal szegényebb földű Váralján, Várkonyban, Pécsváradon, vagy a sásdi járás, a Hegyhát bő viseletű északi részén. Ezzel szemben a gazdaság jövedelmének aránylag kis részét fordították ruházatra az észak-baranyai és a tolna-völgységi járás néhány német falujában. Erről az oldalról számítva talán Apar, Mucsfa, Izmény, Kismányok, Nagymányok 213