Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
nem túlságosan lényegi — korrekciójánál jelentősebbek maguk az adatok, melyeket a nyugat-dunántúli Batthányi uradalom missilliseiből (a tisztartó és ura levelezéséből) idéz. Ilyen adatok bizonyítják a legnemesebb halak sózását: „Valami vizatt, tokott, kecsegétt és seőrett (= sőreget?) hoztak ide egi néhány mására valott, az mint az ember mondgia, az hal igen friss, mégh chak egi holnapja vagion, hogi foghták és be sózták" (1637). Másfajta halak sózása szintén általános gyakorlat lehetett, amit az ilyen levél-részletek bizonyítanak: „György deák és Sipos Marczi megérkeztek a sós hallal, vagyon immár árossá, azaz vevője is, de ha Nagyságod kedveili, Nagyságodnak adja: négyhordóban van csuka 24 mázsa, mázsája nyolcad fél forint" (1690). A Batthányiak egyébként maguk is kereskedtek az uradalom vizein fogott és lesózott halakkai. 1649-ben azt jelenti a tiszttartó, hogy a szekeresek nyolc karika halat, s néhány szekér friss halat vittek Gréczbe (= Grácz). A friss hal megkülönböztetése nyilván azt jelenti, hogy a nyolc hordónyi mennyiség sózott volt. A XVI— XVII. században Dunántúl-szerte általános lehetett a sós hallal való kereskedelem. Ezt különösen szükségessé tette, ha olyan jobbágyoktól is megkívánták földesuraik az ilyen terméket, akik maguk nem halásztak. A polgárdiak (Fejér m.) 1570-ben azt panaszolták földesuruknak, hogy kettőt kellett volna venniük, de csak egy vizát találtak, pedig „elegeth budostunk az duna két felöl érette". Bizonygatják, hogy „sem sós sem testebeli nem találtathatik ide az mi földünkön". m Más — ilyen szempontból kevéssé ismert — dunántúli uradalmakban hasonlóan gyakorlat lehetett a hal besózása, mert pl. 1705-ben az alsólendvai Eszterházy uradalom tiszttartójának kötelességévé tették: „Halat sózasson és száríttasson füstön és küldje fel." 165 A kalocsai érsekség dunai halászó vizeit bérbe adva még a XVIII— XIX. század folyamán is kötelességévé tette az árendátornak, hogy sózásra alkalmas vizákat szolgáltasson az udvar számára. Az 1824—1827-re szóló szerződés tervezetében ezt így rögzítették: „Az Árendátor Köteleztetik minden esztendőben az Udvar számára négy mázsa eleven vizákat, télre bé sózandókat fizetés nélkül midőn az Udvar Mester kívánni fogja adni, a' mennyivel pedig a bé küldendő két, vagy három eleven viza, négy mázsán felől lenne, a' felősieget az előbbi pontban ki szabott árán bétsi Betsben az Udvar meg fogja fizetni." A tervezetnek ehhez a pontjához fűzött megjegyzés szerint „a bésozást az Árendátor tartozik maga kőlcségével és fáradságával végbe vinni, és jót állani hogy azon bé sózott viza el nem romlott, külömben az nékie vissza adódik . . ." 165 / a A szárított hallal való kereskedelem szintén jól adatolható a különböző vámtarifákból. Alapy Gyula idézi a Bécsig eljutó rác kereskedők Komáromban fizetett harmincad vámjával kapcsolatos pert, melynek egyik vallatási kérdésére („ha valamely friss, sós és szivatolt halat fölhoztak, mennyi regálét vettek tőlük?") ilyen választ adtak: „Ennek előtte valamely száraz, avagy szivatolt halat behoztak, akkor igen stricte ágáltak az emberekkel, ha minden százbul két halat vettek; most ha pro exemplo az harmincadra 15 vagy 16 forintot fizetnek, az várban regálé gyanánt 30—40 forintot érő halat is elvisznek." 100 Az itt fizelM Jenéi Károly, 1972. 175. — Távolsági halkereskedelemre következtethetünk Szakály Ferenc (1975. 282—283.) publikálta egyik missilisből is: 1644-ben egy tolnai ember hordóba sózott halát a veszprémi kapitány foglaltatta le. ""Merényi Lajos, 1900. 369—370. — L. még Maksay Ferenc (szerk.), 1959. közölte XVI—XVII. századi urbáriumok nagyszámú sózott hal adatát (halec, piscis salitus). 185 /a A Kalocsai Érseki Levéltár gazdasági irataiból kijegyzett adatért lektoromnak, Sólymos Edének tartozom köszönettel. im Alapy Gyula, 1933. 134. 160
