Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
tartását bemutató napló. 173 Eszerint a XVII. század második felében folyamatosan szállították a birtokokról az „aszú halat", rendszerint darabszám adva meg a mennyiségeket (pl. „Asszuhalat kétszázhatvanötöt" [1678]). Máskor a halnemet illetve a szállítás módját is feltüntették a naplóban: „Száraz halat két tonnában, nro 117" (1684); „Száraz pisztráng- és lepényhalat 850" (1685; „Száraz lepényhalat százat, nro 100. Száraz galoczát is hármat, nro 3." (1690); „egy berbenczébeníhétszáz asszu halakat" (1683). A tároló edényben szállított aszuhal emlegetése eléggé kétségessé teszi, hogy ezek napon keményre szárított halak lettek volna, jóllehet apró halakat kell, hogy jelentsen az egy-egy hordóban elhelyezhető nagy mennyiség. A sózni való vizát vásároltatta Bornemissza Anna, s a maga embereivel sózattá. Az egyik elszámolásban külön részletezi a vásárlással megbízott harmincados, hogy 53,20 Ft-ot fizetett a 3 mázsa és tíz font vizáért, 0,23 Ft-ot a kősóért és 0,60 Ft-ot az edényért, melyben sózták. Ezek a vizák nyilván az Al-Dunáról kerültek Erdélybe. 174 A dunai eredetű sózott vizával való kereskedelem eléggé elterjedt lehetett Erdélyben. Már 1478-ban szerepel a vámtarifák között („vizákkal megrakott kocsiért egy darab viza — országos vásár idején sózott hallal megrakott kocsiért egy hal ezenkívül egy fillér") 174 / a 1620-ban is részletezik az erdélyi vámok tarifáit felsorolva, hogy mennyit szedhetnek a „soos halak" harmincadjaként („Egi tonna Heringtúl" 25 dénár, „Egy Mása Uizatul" 20 dénár, „Zaz Barillatul" 50 dénár, „Egy keotes habarniczatul" 6 dénár) 174 / b Kolozsvár 1668-as kereskedelmi szabályzata szintén részletezi a városi piacra „kívül való emberek" által hozott „Sos Hartsának, Vizának és Posárnak" ármegállapításával kapcsolatos intézkedéseket. 174/c Ugyanerre a kapcsolatra utalhatnak a XVIII. században Törökországgal folytatott kereskedelmünknek azon tételei, melyek a dunai friss és besózott viza, tok és harcsa viszonylag nagy mennyiségeit részletezik, 175 s nyilván erre gondolt egy évszázaddal később Kőváry László is, amikor megjegyezte: „különösen sós halat böjtölő görögeink külföldről kapnak . .. Orsova felől Alvinczre a Katalin napi vásárkor nagy mennyiségben hozott vizát, országszerte hordják.. ," 176 összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy egész Magyarország területén (a késő középkortól bizonyíthatóan, de valószínűleg már korábban is), széles körűen ismerték a hal konzerválását. Feltűnő azonban, hogy a XIX. század végén megfigyelt tartósítási, szállítási és tárolási módoktól lényegesen különböző gyakorlatra következtethettünk a szűkszavú adatokból : — Gyakoribbnak tűnik a csak sózott, s hordóban tárolt — szállított hal. Bár az adatok szétválasztása nem lehet egyértelmű, hiszen a 'száraz hal'-nak tekinthető aszuhalat is tárolták hordóban (vagy valamilyen más edényben), s a későbbi népi terminológiákkal összecsengő szivatós jelző sem bizonyít egyértelműen a 'napon szárított' jelentés mellett. — Néhány adatunkból kétségtelen ugyan, hogy a „megholt", illetve az apró (tehát csekélyebb értékű) halakat szárították (nem csupán sózták); máskor viszont kifejezetten nagy („öreg") halakat említenek „szárítottnak". Ha a 1 73 Szádeczky Béla (szerk.) 1911. passim. 174 Szádeczky Béla (szerk.), 1911. 102, 104, 241, 243. stb. adatai szerint a törzsvári, zajkáni harmincados vásárolta a tokféléket. 174 /a Meltzl Oszkár, 1892. 720. skk. l. 174 /b Jakab Elek, 1888. 247. 174 /c Jakab Elek, 1888. 406—407. 175 Eckhardt Ferenc, 1918. 386. 176 Kőváry László, 1847. 162
