Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)

(Lengyelországba is) a hordószámra feljegyzett sózott halakat. A vámtételek között „kis hordó", illetve „nagy hordó" sózott halat tartottak nyilván; az előbbinek 3—4 dénár, az utóbbinak 11—15 1/2 dénár volt a vámja.

140 Takáts Sándor nyilván ilyen (részletesen ugyan általa sem idézett) XVI— XVII. századi adatokra gondolt, amikor kategorikusan kijelentette: „a halszárítás ősidők óta gyakorlott mesterség volt idehaza. A szivolt és szivatolt halat nálunk mindenki ismerte. Csak Bécsben nem tudtak róla, pedig oda is akárhányszor vittek".

141 A bécsi királyi kamara tájékozatlanságát felemlegető mondatot azért fogalmazta Takáts, mert a XVIII. század első évtizedében Szolnok főkapitányának javaslatára komolyan fontolgatták, hogy holland halászokat telepítenek a Tisza partjára. A nagy kedvezményekkel hasztalanul csábítgatott hollandok feladata lett volna a hal hering módjára történő elkészítésének, illetve szárításának magyarországi elterjesztése. Hogy ebben az időben a Közép-Tisza-vidékiek változatlanul ismerték a különböző halkonzerválási módokat, a Mária Terézia féle úrbérrendezést előkészítő adatfelvételek jobbágyi vallomásai bizonyítják. A vezsenyiek 1768-ban szerződéses jobbágyok voltak, s a készpénzfizetés mellett némi naturáliákkal, így 4 akó sós hallal és egy mázsa száraz hallal tartoztak földesuruknak.

142 A tiszaugiak 1742-től érvényes szerződése szintén tartalmazta, hogy nagyböjtre 3 akó sós halat és 22 pár száraz halat kell adniuk.

143 A tiszakürtiek —• 1742 óta — „nagyböjtben 4 akó sós halat, szép öreget, gyöngyösi házához szállítanak (a földesúrnak), nyárban minden héten egy-egy sós vagy száraz halat Ugon levő tiszttartójának küldeni tartoznak."

144 A tiszasasiak — ugyancsak 1742-es szerződésük szerint — adtak többek között „22 pár öreg száraz pontyhalat, nagyböjtre pedig négy akó sóshalat".

145 1770-ben az egri püspökség Tisza-menti falvaiban (ahonnan a XVI— XVII. századi adatok egy részét idéztük) hasonlóan vallottak a jobbágyok. A tiszanánaiak „nagyböjtre három akós hat hordó sós és valamely szép eleven halat szállítanak".

146 A tiszahalásziak és poroszlóiak csak élőhallal tartoztak, Poroszló másik földesura viszont megkívánta jobbágyaitól, hogy adjanak „2 mázsa szép és friss sós vizát, 2 mázsa másfele jó sós halat, 1 mázsa friss halat és 1 mázsa száraz halat".

147 Az ilyen adatokat a különböző (jórészt nem publikált) archivális források tüzetes vizsgálata útján nyilván lehetne gyarapítani. Ahogy nem volt eredménytelen a Körösök vidéke XVIII—

XIX. századi halászatának részleteiről valló helyi levéltári források tanulmányozása sem.

148 Azt már Karácsonyi János megállapíthatta, hogy a XVI. századi gyulai uradalom falvai a halszolgáltatásuk egy «° Mályusz Elemér, 1919—1920. 43—44, 47—48. — Mályusz következtetéseinek értékeléséhez 1. Ember Győző, 1961. 1—46; Fügedi Erik, 1969. 1—17. Fügedi arra is választ keres, hogy miért importáltak az északi határon keleti-tengeri, a délin dunai halat. Hiszen a halban gazdag Magyarország nyugat felé maga is exportálni tudott, s a „kor eljárása szerint (sózással) Magyarországon is tartósítottak, tehát a külföldihez hasonló árut állítottak elő." Az okokat az általános élelmezési helyzetben, bizonyos vidékek halászatra való alkalmatlanságában és a nemzeti piac hiányában találja meg. Mi Takáts Sándor, é. n. (1928) kötetének a gyalmos és a réti halászatról szóló fejezete viszonylag kevés konkrét adatot tartalmaz a hal konzerválására, de a szerző (nyilván hatalmas archivális anyag ismeretében) általános gyakorlatnak jelenti ki a hal szárítását (szivárltását). A holland halászok Magyarországra telepítésének tervét ismertetve (Hazafias halászok c. fejezet) megismétli az általános gyakorlatról elmondott véleményét, anélkül azonban, hogy az általa tüzetesebben vizsgált Komárom környéki és a tiszai gyakorlat esetleges különbségeit felvetné. 142 Soós Imre, 1958. 41. 143 Soós Imre, 1958. 40. 144 Soós Imre, 1958. 36. 145 Soós Imre, 1958. 38. 146 Soós Imre, é. n. 78. 147 Soós Imre, é. n. 42, 99. 148 A Körösök vízvidékének XVIII—XIX. századi halászatát a későbbiekben önálló tanulmányban szándékozunk összefoglalni. Eddig megjelent részpublikációk: Szilágyi Miklós, 1966.; Szilágyi Miklós, 1968. ; Szilágyi Miklós, 1973. ; Szilágyi Miklós, 1974. 157