Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
az értékesítésbe, 80 az ármentesítő munkálatok előrehaladtak. Ez pedig az alsótiszai halszárítás végét jelentette. 4. Az Alsó-Tisza és a Körösök vidékéről származó leírások szerzői a legvégső időpontban: az ármentesítések befejeződése előtt figyelték meg a halszárítás gyakorlatát, vagy olyan informátorokra hivatkoznak, akik még látták a hasítótanyákat. Bitó János — aki „koronatanúnak" tekinthető, hiszen ifjú korában maga is hasítómunkásként dolgozott — a hanyatlás kezdetéül 1872-t jelöli meg; más helyütt határozattan kijelenti, hogy 1883-ban szűnt meg Szeged környékén az utolsó hasítótanya. 81 Tömörkény István — nyilván 1900 körül —, „járva egy koros emberrel a partot", a halszárításnak már csak jelentéktelen maradványát fedezhette fel. Két karót láttak, rajta egy madzagon „szárad néhány kettéhasított hal, a belső részével kifelé". Ehhez kapcsolódva mondatja el ismerősével az emberöltővel korábbi halszárítás néhány részletét. 82 A századforduló tájékán dolgozó szegedi helytörténészek mindegyike az 1840-es éveket, általánosabban a XIX. század közepét említi a halszárítás „virágkoraként", hangsúlyozván, hogy az ő idejükben nyoma sincs a hasítótanyáknak. 83 Nyíri Antal 1941-ben gyűjtötte ugyan tanulmánya anyagát, de nyolcvan év körüli adatközlője hasonló időpontot jelölt meg: „utoljára a szentesi Körösön 1886-ban hasítottak, azóta nem, és a szentesi halászatban híre-hamva sincs ma már ennek a mesterségnek". 84 Az 1880-as évekre tehető időhatárnak ellentmondani látszik, hogy az 1950— 1960-as években magunk is gyűjthettünk adatokat olyan idős emberektől, akik látták a hasítótanyákat. Közléseik inkább az 1890—1900 közötti évtizedre vonatkoztathatók, de — ez a lényeges — feltétlenül a lecsapolások befejeződését emlegetik határként. Köröstarcsa halászainak a Szeged környékihez hasonló mértékű halszárítását Herman Ottó is többször említette. A közlési módból mintha azt következtethetnénk, hogy itt még kevésbé hanyatlónak tapasztalta e mesterséget. 85 A magunk gyűjtési tapasztalatai ezt megerősítik: 1960-ban még találkoztunk néhány idős emberrel, akik az 1889-ben befejeződött gátépítés előtt megfigyelhették a halhasítók munkáját. Mások szüleik elbeszéléséből tudták, hogy a szabályozások előtt „száz mázsa halat is fogtak. Szárították, meg sózták hordóban. Nagyváradra szállították, meg rác kofaasszonyok hordták el". 86 A rendkívül hézagos emlékezésekből annyi mindenesetre kiderül, hogy az itteni halszárítás módja inkább a szentesihez, mint a szegedihez hasonlított, és az alsó-tiszai fisérekéhez hasonló piaci kapcsolatokra épült. Az 1950-es évek elején a Körösök vidékén gyűjtő néprajzosok más községekben is megtalálták a halszárítás emlékét. Szarvason és Mezőtúron 70 év fölötti adatközlők gyermekkori emlékei alapján, az 1900-as évek körüli évtizedre 811 Lukács Karoly, 1951. 98. kifejezetten arról ír, hogy 1861-ben „megjelentek a Balaton partján az arad—lúgos—temesvári ún. szárazhal-kereskedők, akik eddig a szeged—csongrád—mindszent —szentesvidéki halászoktól vásárolták az őszi-tavaszi nagyvizek idején tömegesen fogott keszegfélét, ezt hasították, sózták és szárították". Egyéb adatok viszont arról vallanak — amint idéztük —, hogy korábban elsősorban a szegedi fisérek s más helyi bérlők értékesítették a szárított halat. 81 Bitó János, é. n. 40. 82 Tömörkény István, 1902. 78. skk. 83 Pl. Reizner János, 1899—1900. III. 479. ; Kovács János, 1895. 65. skk. — összefoglalóan : Bálint Sándor, 1957. I. 556. s '> Nyíri Antal, 1948. 66. re Herman Ottó, 1887. 270. 8li Saját gyűjtés, 1960. — Lükő Gábor 1950-ben gyújtott hasonló értékű adatokat a köröstarcsai halszárításról (A gyulai Erkel Ferenc Múzeum Adattára, Ltsz. 7265 [VII. csop. 58.] 50—51. lap). 10* 147
