Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
lehet valószínűsíteni a halászbérlő fenntartotta hasítótanyák megszűntét. A száraz halat innen is elsősorban Romániába szállította a bérlő, de arra is van adat, hogy zsidó kereskedők Budapesten értékesítették. 86 / 21 Endrődön a saját szükségletre megfüstölt, a paraszti étrendben is szereplő tartósított hal fogyasztásáról ismerünk fontos adatokat. 86 / 13 Nyilván a Körösök mentén szárított hal került a gyulai vásárra is ; ennek halvány emlékét Dankó Imre a gyulai vásárokat vizsgálva még megtalálta. 86 / 0 1880-ban született mindszenti adatközlőnk viszonylag részletesen ismertette a hasítás és szárítás módját, de hozzátette: az ő gyermekkorában a mindszenti nagyhálós halászok tavasztól őszig a Balatonon dolgoztak, s mentek velük a hasító lányok, asszonyok is. Amit tudott, anyjától hallotta, aki maga is járt a Balatonra. A helyi vizeken fogott halból az ő gyermekkorában már csak a frissen értékesíthetetlent szárították, s csak annyit, amennyit maguk elfogyasztottak. 87 A mindszentiek balatoni halászatának emléke megerősíti Lukács Károly következtetéseit, aki a Balaton környéki helyi sajtó és egyéb források alapos ismeretében így summázta a tiszaiak megjelenésének okát és időpontját: „...az 1862. esztendő... korszak jelző a Tisza és Balaton közti halászmozgalom történetében. 1861 tavaszán nyílt meg a buda—kanizsai vasút — és a következő nyárban már megjelentek a Balaton partján az arad—lúgos—temesvári ún. szárazhalkereskedők. .. Mivel... a tiszai haltermelés a minimumra csökkent, az aradi, s más román—szerb városok halkereskedőinek figyelme a Balatonra irányult. .." Majd a szentesi és mindszenti halászok folyamatos balatoni munkájának, a tó halászati technikájára gyakorolt hatásának részletes bemutatása után az összefoglaló értékelésben nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a tiszaiak „megtanították halásznépünk családtagjait a halhasításra, sózásra és szárításra, a tömeghalfogások értékesítésének akkoriban egyedül bevált és hasznothajtó ipari munkamódszereire". 88 Eszerint azok a hasítótanyák, melyeket Herman Ottó, s néhány évtizeddel később Jankó János, a Balaton mentén látott, ugyanannak a konjunktúrának köszönhették megszületésüket, mint az Alsó-Tisza-vidékiek. Helyi előzmények híján az alsó-tiszaiak szakértelmét is felhasználták a tömegméretű halszárítás megszervezői, a szárítotthal kereskedők. Tápai adatközlőink — 1969-ben — az utolsó hasítótanya helyét is tudták, s azt állították, hogy kisgyermekként még látták az ott szorgoskodó asszonyokat. Ha e gyermekkori emlékképeket megkíséreltük konkretizálni, 1900 körűire határozhattuk meg a szárítás végleges megszűntét. 89 Ezzel jól egyeztethető Walther Zoltán 1938-ban közölt tápai leírása, melyben (a szegedi irodalomból jól ismert általánosságokon túl) néhány élményszerűnek tűnő megfigyelést rögzíthetett. 90 Az üzemszerű szárítást túlélő gyakorlat Tápén is a frissen el nem adott — el nem adható — halak alkalmi megszárítását jelentette. A napon száradt, majd enyhén megfüstölt halat a padláson tartották. „A halászok ezzel éltek disznóhús helyett" — mondotta adatközlőnk, majd hozzáfűzte: gyermekkorában évente M /a Békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Adattára, Ltsz. 266—1965. 2—3, 12. lap — Molnár Balázs gyűjtése, 1953. 8B /b Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Adattára, Ltsz. 48. (VII. csop. 2.) 51., 98., 185., 219. lap — Bereczki Imre gyűjtése, 1952. 8fi /c Dankó Imre, 1963. 61. 8V Saját gyűjtés, 1964. (V. ö. : Szilágyi Miklós, 1965. 773—775.) 88 Lukács Károly, 1951. 98., 108. f9 Saját gyűjtés, 1969. (V. ö. : Szilágyi Miklós, 1971.) 9° Walther Zoltán, 1938. 17—18. — Sinaly Károly 1943-ban Makón gyűjtött hasonló emlékezéseket (Néprajzi Múzeum EA. 658.) 148
