Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
a tulajdonos külön engedett át területet. 70 Szentesi, hódmezővásárhelyi adatok 71 is azt bizonyítják, hogy a halászati haszonbérlők vagy a fisérék, s nem a halászok állították fel a hasítótanyákat. Az elmondottak mégsem azt jelentik, hogy a hal szárítással való konzerválása a halkereskedők XVIII— XIX. századi „találmánya" lenne. Már a török hódoltságkori Szeged királyi kamarának küldött ajándékai között ott volt a sózott és szárított hal. 72 A XVIII. század elején a mindszent—algyői uradalom községeinek, 73 Csongrádnak, 74 Szentesnek 75 és Makónak 76 az úrbéri szolgáltatásai között emlegetik a sózott, illetve szárított halat. A „helyi előzmények" keresésekor különösen nagy súllyal esnek a latba Károlyi Sándornak az 1720-as években írott halászati utasításai. Ezek alapján a konzerválás különböző módjait (a nagyhalak sózását és az apró, értéktelen keszegfélék napon való szárítását) jól el tudjuk különíteni. 77 A halkonzerválás gyakorlata tehát a jobbágyok és a halászok körében általánosan ismert kellett, hogy legyen. Üzemi méretűvé viszont a konjunktúrát kihasználó kereskedelmi tőke révén szerveződhetett. A helyismereti irodalomban — korábban már utaltunk rá — sztereotip módon tér vissza, hogy a szegediek a görögkeleti vallású románok és szerbek lakta vidékeken tudták értékesíteni a szárított halat. A hosszú böjtjeik arra az időszakra estek — értelmezik a különböző szerzők a konjunktúra okát — amikor alig volt mód az élő hal megszerzésére. 78 A kiterjedt piaci hálózat nyilván hosszú fejlődés és „piackutatás" eredménye. Tömörkény István e hálózat végső kifejletéről tudott meg idős informátoraitól néhány fontos részletet. Aradon, Temesváron, Zágrábban — írja — „a szárított halnak rendes vásárja volt és jól keltek a bálok, csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni küldés alkalmával. Mert hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az úgy nem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a temesvári piacon csak a potyka kelt el, a legmeszszebb eső gyomrokba a csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piacuk". 79 Mire azonban ez a kiterjedt piaci hálózat kialakulhatott, s az érintett városok kereskedői szintén felismerték a konjunktúrát, s igyekeztek bekapcsolódni 70 A Pallavicini uradalom Götz Jánossal kötött szerződése ezt így rögzítette: „...egy egész hold főid térség által engedődik a tisztelt haszonbérlőnek azon czélra hogy itt olly vidéki halhasítóknak, akik a Gyevifokban halászott halakat nyersen megvennék, és azt a szokásban lévő módszerént száríttani akarnák több rendbeli hasító, és halszárítő Gunyhókat állíthassanak .. ." (CsML. 1. sz. [Szeged] Pallaviciniek. .. halászati szerződései, 26. db). 71 Nyíri Antal, 1948. 66. adata szerint 1839-ben ,,A' Szentesi Vizek Halaszatja Haszonbérlője Fekete Márton a' Tiszai Kis Szigeten négy Sózó kunyhó felállítására engedelmet kér" a tanácstól. — Szeremlei Samu, 1911. 288. a hódmezővásárhelyi halászatról szólva így ír: „A kifogott halakat a szállításra és kereskedésre rendszerint a helyszínen, a vízparton vagy csónakokban készítették el, ami leginkább a .halsózók' vagy ,ficsérek' feladata volt." 72 Reizner János, 1899—1900. I. 148—149., IV. 193—194. ; Borovszky Samu, 1900. 628—649. 73 Az úrbéri szolgáltatások között „5 hordó sózott hal" (1748: Mindszent), „20 hordó sózott halon felül 300 Ft" (1759: Porgány halászata) meghatározások szerepelnek. Ez — mint a későbbiekben bizonyítani fogjuk — aligha jelentett napon szárított halat. V. ö.: Reizner János, 1895. 329—330. 74 1723-ban többek között 1 kötés (50 drb) száraz halat is adniuk kellett — Kovács Katalin, 1929. 32. ; Károlyi László, 1911. 75 A földbirtokos 1723-as szerződésük szerint ,,egy három akós hordó sós halat" is kívánt — Nyíri Antal, 1948. 66. 7Ü 1725-ben puszta-bérlet fejében fizettek 70 forintot és 50 darab száraz halat. — Bodhaneczky Edvin, 1940. 48. 77 Károlyi Sándor gróf kurucz generális utasításai a tiszai halászatról 1725—30-ból. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, VI. (1899) 373—380. — 1727-ben pl. ezt írta a földesúr: „ne mint eddig, holmi dib-dáb keszegeket sózzanak le számára, hanem jóféle halat éspedig sóshalat 3 akót, szárazhalat pedig 50 darabból álló csomókat". Idézi: Szeremlei Samu, 1911. 284—285.; Tárkány Szűcs Ernő, 1961. 48—49. — L. még: Károlyi László, 1911. 78 L. pl. Tömörkény István, 1902. 79.; Lukács Károly, 1951. 98.; Móricz Pál, 1901. 2—3. 79 Tömörkény István, 1902. 79. 146
