G. Vámos Mária – Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 4-5. (Szekszárd, 1975)

Szakály Ferenc: Források Tolna megye XVII. századi történetéhez

Miután a császári hadiak 1601-ben visszafoglalták Székesfehérvárt, kísérletet tettek a hátában fekvő tolnai várak visszaszerzésére is. Althan pl. 1602. áprilisában sikertelenül ostromolta Simontornyát.

3 Nagyobb szerencsével jártak azok a szabad hajdúk, akik 1602 őszén, amúgy csak a saját szakállukra, megrohamozták és karddal bevették az átkelők és a dunai forgalom felett őrködő paksi és földvári palánkot; őrségüket levágták, a zsákmányt prédára hányták, a védelmi berendezéseket pedig felégették.

6 A törököknek magyarországi uralmuk százötven esztendeje alatt sem sikerült a megszállt területet, a hódoltságot konszolidálniuk, olyan hatalmi rendszert kiépíteniük, mint a korábban meghódított balkáni államokban. Mindvégig kénytelenek voltak eltűrni, hogy az elűzött magyar uralkodóosztály, a magyar állam és a katolikus egyház ott adókat szedjen, sőt hovatovább még a jogszolgáltatás egyes területeit is kisajátítsa magának.

7 A tizenöt éves háború alatt pedig — igaz, csak néhány esztendőre — egész uralmi rendszerük összeomlott. A törökök váraikba szorítva, rettegve várták, hogy mit hoz a holnap, miközben a magyar csapatok — különösen a hajdúk — olyan biztonságban vonulgattak fel s alá a hódoltságban, mintha csak nem is ellenséges területen járnának. A Pécsett élt Ibrahim Pecsevi írja történeti feljegyzéseiben, hogy ezekben az években a törökök csak nagyobb konvojokban mertek kimozdulni a várfalak mögül, s este, amikor nyugovóra tért, felkötötte kardját és puskáját az ölébe tette, esetleges éjszakai rajtaütésre számítva.

8 A hajdúk azonban nemcsak a megszállók életét keserítették meg, hanem valóságos ostorai lettek a hódoltság népének is. Hogy csaknem olyan kegyetlenül bántak a terület magyar lakosságával, mint a törökökkel — sok más adat mellett — az I. számú forrásban ismertetett eset is világosan bizonyítja. Ilyen és hasonló akcióikkal, „hatalmaskodásaikkal" — ahogy ezt a feudális jogban nevezték — maguk is jócskán hozzájárultak a had járások után még megmaradt hódoltsági települések pusztulásához. Nem is szólva azokról a területekről, s ilyenek Tolna megyében jócskán akadtak (pl. a Kapós és Koppány mentén), ahol délszláv telepesek, ún. rácok laktak. A török uralommal szemben általában lojális délszlávok ellen a magyar végvárak katonasága sokszor valóságos irtóhadjáratokat vezetett.

9 így aztán nem csoda, hogy a tizenöt éves háború közepe táján már üresen álltak a korábban oly népes Duna menti mezővárosok is. A legnagyobb Tolna megyei település, Tolna lakói 1600-ban részben a kevésbé veszélyes helyen fekvő Kecskemétre,

10 részben pedig a királyi Magyarországra — pl. Komáromba — menekültek.

11 Az északabbra fekvő Bölcske lakói 1601-ben még szívósan tartották magukat, sőt az áldatlan viszonyok közepette megpróbálták még korábbi 5. Gömöry Gusztáv, Székesfehérvár visszavétele 16©l-ben és újbóli elvesztése 1602. HK 3. (1892) 625. 1. 6. Takáts Sándor, A magyar gyalogság kialakulása. Budapest, 1908. 98. 1. 7. A magyar feudalizmus Tolnia megyei jelenlétéről & XIV. század derekán: Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526—1566). Tanulmányok Tolna megye történetéből. II. Szerk. Puskás Attila. Szekszárd, 1969. 23—85. 1. passim. 8. Rúzsás Lajos, Pécs hatíihelyzetének hatása a város fejlődésére. 1543—1686. Dunántúli Tudományos intézet. Kisebb tanulmányok. Pécs, 1961. 71—86. 1. passim. 9. 1603-ban Rátki Menyhért hadai dúlták fel a koppányi mező rác telepeit: Pethő Gergely, Rövid magyar krónika. Kassa, 1753. 155. ,1. 10. Földváry László, Adalékok a Duna-melléki ev. ref. egyházkerület történetéhez,. I. Alsó-dunamelléki vagy felsőbaranyai egyházkerület. I5li8—^1715. Budapest, 1898. 166. 1. és 166. 1. 3. jegyzet. 11. Takáts Sándor, Városaink a török háborúkban. A magyar múlt tarlójáról. Genius Kiadás, é. n. 121. 1. 260