G. Vámos Mária – Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 4-5. (Szekszárd, 1975)

G. Vámos Mária: A szekszárdi Balogh Ádám Múzeum szakcsi fehéredényei I.

6. kép. Tányér a XIX. század második feléből. Kék festésű, elszórt sárga pettyekkel. ket, hanem a kiégetett mázas felületre. A mázas edény felülete a többszöri kézbevétel következtében zsíros, ezért erre a felületre a vízben oldott oxidszínekkel nem, vagy csak nehezen lehetett mintázni. Emiatt az oxidokat — miként a porcelánfestésnél — különböző olajokban oldják és viszik fel ecsettel, ír okával, esetleg tollal az edény felületére. A tűzön azután az olajok elillannak, az oxidok pedig beleégnek az edény mázas felületébe. Ma sem tudjuk, hogy minek tulajdonítható e technika széles körű elterjedése. Csupán a gyártási folyamatot akarták-e ezzel egyszerűsíteni, vagy a díszítés forradalmasítása volt-e az elérendő cél. Egy biztos, ez az eljárás mindkét célnak megfelelt. Főleg azonban a minta „korszerűsödött" e technika segítségével. Ugyanis, míg a régi technikánál a színezőoxid vizes keveréke olyan gyorsan beleivódik a nyers mázba, hogy javításra, korrekcióra alig van lehetőség, addig az új eljárásnál még a minta pontos, precíz előrajzolására is megvan a lehetőség. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a XVIII. század közepén, az új technika elterjedésekor a barokk és a rokokó stílus hatására az apróbb és rajzosabb minták terjednek el, főleg a porcelánedények divatjaként. Ilyen finom, aprólékos minta a régi eljárással nem, csak az új technikával vihető fel az edény felületére, finoman hegyezett lúd- vagy fémtoll segítségével. Ez az úgynevezett „porcelán-technika" különösen a fajanszrnanufaktúrákban ter14* 211