Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)

Történelem - HORVÁTH RICHÁRD: Szatmár és a Szapolyaiak

SZATMÁR ÉS A SZAPOLYAIAK 351 Ha csupán Dunajec fentebb megismert esetéről tudnánk, aligha gyanakodhatnánk különösebben Szapolyai Imre jogilag nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható birtokszerzési „gyakorlatára." Ennyi foltot szinte bármelyik késő középkori mágnáscsalád múltjában ki tudnánk mutatni. Ám Dunajec példája korántsem egyedülálló. A folytatásért a Dunántúlra, Veszprém megyére kell fordítani figyelmünket. A megye két, a 15. század elejétől fogva messze kiemelkedő nagybirtokos családja közül (Újlaki és Garai) a Garaiak Mátyás trónra kerültét követően komoly politikai és „demográfiai csapdában" találták magukat. Politikai lehetőségeik hirtelen szűkülését az jelentette, hogy Garai László nádor (+1459) tevékeny részese volt 111. Frigyes német-római császár magyar trónra történt meghívásának, a Hunyadi fiú elleni lázadásnak, amiből váratlan halálával „kapcsolódott ki." Ezután persze az apja halálával elárvult fiú, az ekkor még kiskorú Jób és édesanyja nem sok jóban reménykedhettek a trónját sikeresen megvédő fiatal király részéről. Mátyás viszont, akinek hatalma ekkor még korántsem volt oly erős, amint azt korábban véltük, meglepően nagylelkűnek mutatkozott. A családdal már 1459 áprilisában az országnagyok jelenlétében békét kötött, ami ugyan normalizálta, de nem fordította barátira viszonyukat. Az 1460-as évek elejétől az utolsó Garai-fiú kimondatlanul, de egyértelműen kegyvesztettnek számított a budai udvarban. Itt lépett a képbe Szapolyai Imre. Ha ugyanis oly személyt keresünk, aki az 1460-as évek első felében Budán kiemelt befolyással bírt, s alkalmas lehetett a királyi kegy kieszközlésére, akkor nála aligha találhatnánk alkalmasabb személyt. Jóllehet csekély számú, de határozott bizonyítékunk utal arra, hogy erre Imre vállalkozott is, s Garai és a király között valamelyest javult a kapcsolat. Persze amit tett, korántsem önzetlenül tette, s nem csekély fizetséget kért vagy kapott szolgálataiért. Lévén szatmári tárgyú dolgozatról van szó, a fölösleges szószaporítást kerülendő csupán annyi megjegyeznivalónk akadhat, hogy az eladdig bő fél évszázada Garai tulajdonú és tekintélyes pápai meg ugodi uradalmak jelen ismereteink szerint az 1460-as évek közepén a Szapolyaiak kezében tűnnek föl. Arról már nem is beszélve, hogy ebbéli nem egészen tisztázott és tisztázható körülmények közötti birtokba jutásukat maga a király is támogathatta.'

6 Summázatként tehát megállapítható, hogy az 1460-as évek közepére a föntebb ismertetett zálogok és adományok mellett legkevesebb három további (Dunajec, Pápa, Ugod) uradalommal gazdagodtak (nem ejtve szót a később még tárgyalandó Veszprém megyei Somló kérdéséről) a Szapolyai testvérek. Ezzel a fennhatóságuk alatti várak száma nyolcra nőtt, miközben azt sem szabad felednünk, mindez alig fél évtized alatt zajlott le! Immáron eljött az ideje, hogy Szatmárról és vele szorosan összefüggve Németiről is több szó essék. Első látásra különösebb nehézségünk nincs a tulajdonosváltás meghatározásával kapcsolatban. Mátyás király 1462. december 12-én hosszú múltra visszatekintő hű szolgálatára való tekintettel, összesen 10 000 arany értékben Szapolyai Imrének és testvéreinek: Miklós erdélyi püspöknek és Istvánnak adta zálogul Szatmár és Németi mezővárosokat (oppida).

i

y Eszerint tehát az 1462-es esztendő végétől számolhatunk e két település új birtokosaival, a Szapolyaiakkal. Ha azonban figyelmesen áttekintjük a két városra és a megyére vonatkozó forrásokat, meglepő észrevételt tehetünk. 1462 áprilisából ugyanis ismerünk egy oklevelet, melyben Szapolyai Imre kincstartó meghagyja Szatmár vármegye két alispánjának (az oklevél címzésében ispánoknak titulálják őket), hogy a Bátoriak egyik familiárisát - ennek a ténynek később még jelentősége lesz - vegyék védelmükbe, mert azt neki Mátyás király parancsba adta.'

8 Első látásra akár magyarázhatónak is látszik a helyzet: a király meghagyására a kincstartó jár el. Kérdéses azonban, hogy kincstartói méltóságában vajon Szapolyai adhatott-é parancsot Szatmár megye alispánjainak? Érdemes ehelyütt gondolni az esztendő végi szatmári birtokba jutásukra, továbbá szem előtt tartani azt a tényt, hogy ilyesfajta protectionalis Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár. Kézirattár, Litterae et epistolae originales, nr. 244. (Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár 3036. tekercs) - 1507 táján időlegesen a Paíocsai Horvátok ősei a Lomnicai Horvátoké, persze a Szapolyaiaktól és csak csereképpen. 36 A Szapolyaiak Veszprém megyei térnyerésére és az elmondottakra részletesen: Horváth Richárd: Pápától a pápáig. (Garai-Sapolyai várbirtok változások Veszprém megyében a Mátyás-korban) In: Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 22. - A veszprémi egyházmegye múltjából 22.) Veszprém, 2010. 345-368. 37 Az oklevél szövegét lásd a Függelékben. 38 DF 249 031. Szövegét lásd a Függelékben.