Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)
A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából
A Felső-Tisza vidékén - az éhínséges éveket kivéve - minimális volt a városi, mezővárosi élelmiszer kereslet. A városok ritkasága, az alakuló céhek még elenyésző száma, a háziipar elterjedtebb volta miatt a társadalmi munkamegosztás említésre is alig volt méltó. Ennek következtében sem az élelem, sem a mezőgazdasági eredetű kézműipari nyersanyag iránt nem mutatkozott kereslet. Legalábbis nem olyan mértékben, mint a termelés során már a hasznosság szempontjait kalkuláló, városiasodottabb Dunántúlon. Itt a földesuraknak, a szántóvető gazdálkodóknak más volt a viszonya a földhöz, mint a Dunántúlon. Az árutermeléssel összefüggő pénzgazdálkodás kezdetleges volta miatt - legalábbis az örökös jobbágyságot illetően - e térségben inkább a naturális szolgáltatások, munka- és terményjáradék divatozott. Taksát inkább a szabad menetelő jobbágyok és az Erdélyből kölcsönzött terminológiával zsellérnek nevezett földesúri szolgálónépek fizettek. A pénzben fizetendő adótól is húzódoztak a parasztok, mivel a betakarítandó termény kilencede vagy nyolcada ellenében módjuk volt allódiumot is szántani, jó minőségű szénafüvet feléért vagy kétharmadáért kaszálni, a pusztákat csoportosan meghatározott munkavagy pénzmennyiségért egy összegben egy-két-három évre kibérelni. Nem törekedtek hát mindenáron és minél nagyobb darab úrbéres föld magukhoz váltására. Még kevésbé voltak készségesek a ténylegesen usuált szántók és rétek minden darabját és minden pozsonyi mérőjét úrbéres minőségűnek vallani. A valóságban használt úrbéres földek eltitkolásában -ideológiai okokból, vélelmezett felebaráti szolidaritásból, olykor megfontolt önérdekből - segítették a szolgálónépeket a földesurak is. Kezükre játszott a valóságos használati viszonyok eltitkolásában és kideríthetetlenségében a természetföldrajzi és határhasználati helyzet, s ugyancsak a mérnökileg még soha fel nem mért határok rendezetlensége. A lakótelkek A 200 évig tartó permanens hadiállapot és a lakosság számát szinte emberöltőnként apasztó járványok miatt a demográfiai folyamatok nem aprózták el a beltelkeket. Nem a rendezés végeredményét rögzítő tabellák - oda a felvilágosodott elme megkívánta egyformaság és szabályszerűség diktálta a telekhányadhoz igazodó uniformizált adatokat -, inkább az előzetes összeírás során a háznépenkénti lakótelkek nagyságát konkrétan megbecsülő adatsorok árulkodtak róla, hogy a fundus, a beltelek a legritkábban harmonizált az úrbéres appertinentia telki hányadra eső méretével. Szatmár vármegyében - Szatmár, Nagybánya, Feslőbánya városok, Nagykároly, Misztótfalu mezővárosok, s még néhány oppidum kivételével - szinte mindenütt nagy lakótelket használtak a szolgálónépek. Ez alól csak a mesterséget - kovács, lakatos, kerékgyártó, kőműves, tetőfedő, nádkötő stb. - űző iparosok, a halászok, a csőszök és a pásztorok jelentettek kivételt. A lakótelek tartozéka volt ugyanis a gyümölcsös és veteményes kert. Máshol a szénatermő kaszáló. Több helyen - a szalagtelkes, egy utcás településeken - szomszédolta az udvart és belső keretet a szántó vagy a rét. A hegyekben pedig a domborzati viszonyok függvénye volt a belső telek és külső járandóság egymáshoz való lokális viszonya. Az országos átlagnál nagyobb beltelkek azért is hagyományozódtak generációról generációra, s keletkeztek újólag, mindahányszor lakótelket jelöltek ki, mert a szatmári szolgálónépek, nemesek és arisztokraták gazdálkodásában domináns szerepe volt a szarvasmarha tartásának. Ökrök, tinók, üszők, fejős és meddő 19
