Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

marék havat vettem a számba, így jöttem. A jó ismerősöknek is osztogattam a csokikból, amíg azok el nem fogytak. Osztrogozsszkot elhagyva Bjelgorodba értünk. Bjelgorodban több raktára volt a hadseregnek. A kincstári dolgokat, ruhaneműt, élelmet, alkoholt, szeszt, mindent a világon, ki mit tudott fogni, mindenki vihette. Voltak olyan emberek, akik fél oldal szalonnát a hátukra vettek, aztán azzal mentek tovább. Pisztoly vagy puska senkinél nem volt, legfeljebb minden tizedik, vagy századik embernél. Bjelgorodot elhagyva tovább folytattuk utunkat nyugatnak, március tizedike táján már parancsnoksággal is találkoztunk. Ott már teljesen rendeződött minden. Több mint két hónapot vándoroltunk úgy, hogy kincstári kosztot csak akkor kaphattunk, ha az út mentén a csapatcsendőröknek volt valami raktáruk és adtak nekünk vagy egy szalámit vagy egy darab szalonnát, s kenyeret. Tiszt már nem volt velünk, dr. Bartha Pált is haza kellett szállítani kórházba, mert az aranyere kiújult és erősen vérzett. Menetünk során egy nádasos területen is átmentünk. Egy Nyírtelekre való fiú ott szakadt bele a jégbe. Később összeszedtek bennünket, s kaptunk fegyvereket. Egy kisebb községben kaptunk egy támadást, jöttek a ráták, hogy ne tudjunk keresztüljönni a Dnyeperen. Mink, géppuskások mentettük meg a helyzetet, egy zárótüzet eresztettünk meg a zászlóaljtörzs és az oroszok közé. Úgyhogy megálltak az oroszok, nem tudtak tovább jönni. Felrobbantották a hidat is, meg ami jég még volt. Korosztyenben vagoníroztunk be és úgy május huszadika táján jöttünk haza. 296-an mentünk ki a mi századunkból és 1943. májusában 35-an jöttünk haza. A Damjanichban voltunk megfigyelés alatt, már akik megmaradtunk. Borzasztó nagy ünnepség volt Nyíregyházán virágcsokrokkal, s mindennel. De hát ugye mibennünk még élt a háború és annak a papnak a kinti beszéde, ami nagyon fájt nekünk. Hogy egy pap így beszél a katonákkal, akiket kivittek meghalni a háborúba... A fogadtatás után pár nap múlva jöhettek a látogatók is. Csak kerítésen keresztül érintkezhettünk velük, bejönni a laktanyaudvarra nem lehetett. 16 napig megfigyelés alatt voltunk. Aztán elengedtek haza szabadságra és ezzel záródott le a doni tevékenységünk. G. Alföldi Istvánnal 1992 őszén folytatott beszélgetés alapján Tóth István szolgálatvezető őrmester, Nyíregyháza (12/11. géppuskás század): Horváth Lóránd főhadnagy lett annak a géppuskás századnak a parancsnoka, melyhez beosztottak. Ő csak úgy vállalta a század parancsnokságot, ha engem a Központi Testnevelési Intézetből kihoznak, kikérnek. Nagy huzavona volt, mert az intézet parancsnok egy többszörös olimpiai bajnok ezredes volt, s azt mondta ez is van olyan fontos, mint kimenni a frontra. Na, de a Honvédelmi Minisztériumon keresztül addig-addig gyúrták a dolgot, hogy mégis csak ki kellett jönni. Amikor már kikértek, akkor már vállaltam. Tudtam volna maradni a Központi Testnevelési Intézetnél, de valahogyan nem akartam azt, hogy amit más ember elvállal, attól én visszakozzak. Az öntudatom ezt nem engedte meg, azért én rábíztam magamat a sorsra, ami lesz, az lesz, ha úgy döntenek, hogy ki kell mennem, akkor kimegyek. A nyíregyházi nagyállomás 10. vágányáról indult el a szállítmány. Úgy délelőtt körülbelül 10 órakor indultunk el Hatvanon és Érsekújváron keresztül Varsó felé. Varsó és Breszt között egy emelkedő pálya volt. Ott történt egy olyan eset, hogy három vasúti kocsi leszakadt. Az utolsó vasúti kocsik. A harmadik kocsinál kiszakadt a vonóhorog, s ezek borzalmas sebességgel megindultak le vissza Varsó irányába. 84 •.