Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)
Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására
ta megismétlődő Sztálin orgona tűz. A Donon túli Szvobodából vasút vezetett a lerobbantott híd felé. Ezen a vonalon délutánonként bejött egy páncélozott vonatszerelvény. Már messziről jelezte a közeledtét a mozdony füstje és a kiáramló gőze. A figyelő őrszem kivételével mindenki a bunkerekbe húzódott, s elkezdtek recsegni-ropogni a becsapódó rakéták. Ezek inkább pszichológiailag voltak félelmetesek. A tüzérségünk lőtte, a német zuhanóbombázók is támadták a vonatszerelvényt, de a károkat gyorsan helyreállították. Az élelmiszer ellátásunk a gyenge szervezést tükrözte. Az ebédért dupla falú háti ételhordóval kellett menni az elég távol lévő konyhához. Gyakran volt szárított zöldségekből főzött leves, melyet katonáink partizánlevesnek becézték. A nyersanyagot a németek adták hozzá. A leves rossz volt, a szállítási útvonal pedig veszélyesen belőtt, ezért a katonáink nem is kérték. A bunkereinkben, melyek a falu lebontott faházainak az igen jó, kifaragott gerendáiból készültek, berakott tűzhelyek voltak, s ezekben állandóan égett a tűz. A füstölgő kémények kiváló célpontok voltak. Az éjszakánként belopakodó orosz járőrök pedig a kéményen át bedobott kézigránátokkal tették harcképtelenné a bunker lakóit. Katonáink a bunkerekben sütöttek, főztek, s mosdottak. Gyakran olvasztottunk havat, így nyertünk vizet. A hó alatt nem egyszer meglepő dolgokkal találkoztunk. Sokat kellett tetvészkedni. A deszkák és a gerendák mögötti föld tele volt egerekkel. Állandóan nyargalásztak a földön és az emeletes priccseken és mindent felfaltak. Esetenként a századparancsnokság országos járművel (szekerekkel) küldött ki hideg élelmet. Sajnos, ez nem volt rendszeres. A honvédek rá voltak szorulva a polgári lakosság által elrejtett csekély búza felkutatására. Ezt sütötték, főzték a tűzhelyen. Kilyuggatott konzerves dobozok között megőrölték és ebből a durva, szemcsés korpás lisztből készült a lepény. január 13-án szünet nélkül igen erős harci zajt hallottunk a távolból. Megfelelő tájékoztatás hiányában nem tudtuk mire vélni, de gondoltuk, hogy tőlünk délre az oroszok támadnak. Január 14-én délelőtt a távbeszélővel rendelkező puskásszázad parancsnokától megtudtuk, hogy tőlünk 19 4 délre az olasz állásokba betörtek az oroszok, továbbá Sztálingrádnál is bajok vannak. A harci zaj egyre erősödött, s a harc színhelye egyre közeledett. Állandó készenlétben vártuk az eseményeket. Január 15-én reggel, ahogy virradt, kezdtek jönni a visszavonuló katonáink a futóárokban. Egyre többen menekültek Liszki felé. A futóárok, mely változó mélységű volt, kezdett megtelni a letaposott sebesültekkel, halottakkal és a különféle felszerelésekkel. A pánik fokozódott, mindenki menekült. Szakaszom katonáit is riasztotta a közelről hallatszó géppisztolytűz. A lövegbunker előtti árokból ebben a leírhatatlan szituációban egy csodálatos, hősies magatartásnak voltam a szem- és fültanúja. Az oroszok minden fegyverből lőttek bennünket a Don túlsó oldaláról, áttört erőik pedig az innensőről. Az iszonyatos csatazajban, pánikban a futóárok feletti kis dombon egy hóleples tiszt próbálta megállítani a menekülő katonákat. Felettük állva, érces hangon hívta őket a reteszállásba, hogy megfékezzék az ellenséget. A katonai becsületre hivatkozva hívta őket a harcba a szégyenteljes futás helyett. A IL zászlóaljból Jobban János tartalékos zászlós mutatott félelmet nem ismerő példát a helytállásra, melynek eredményeként rövid időre azon a szakaszon megtorpant az orosz támadás. Liszkibe érve a parancsnokok igyekeztek az alakulatokat összeszedni, s rendezni. Nem sok sikerrel járt, mert közben beesteledett, s a sötétet kihasználva egyre többen indultak tovább Osztrogozsszk felé. A tábori csendőrök sem tudták lezárni a Liszkiből kivezető utat. Különösen kapósak voltak a különféle járművek, melyekre igyekeztek minél többen felkapaszkodni. Sokaknak meg is fagyott a 194 A 2. hadsereg arcvonalától délre. 70 tL
