Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

az a németeké, s ha a németek ezt a dézsmálást megtudnák, engem agyonlőnének. De végül azt mondtam neki, hogy éjjel 12 órakor a megbízható emberek hozzanak 15-20 zsákot, felnyitjuk a deszkafalat és ott mindenki megtöltheti búzával a zsákját. Még azt is mondtam neki, úgy csinálják, hogy erről senki tudjon. Ezt be is tartotta. Decemberben csak tisztálkodásra voltunk Skuropatovban, a szilvesztert például már az első vonalba töltöttük. Amikor Skuropatovból eljöttünk, én maradtam utoljára. A sztaroszta odajött hozzám és azt mondta nekem, hogy ne maradjak le ennyire az alakulatomtól, mert valaki itt agyonlőhet, s ő nem tudna megvédeni. Annyira vigyázott rám, hogy ő figyelmeztetett, nehogy történjen velem valami. Megszerettek bennünket ott az oroszok. Persze voltak partizánesetek, amikor agyon akarták lőni az embert, ilyen előfordult. De én nem tudok a helyi lakosságra rosszat mondani. Volt egy legény az alakulatomban, aki egy orosz házból egyet s mást elhozott. Én ezért kiköttettem. Jött ugyanis a szerencsétlen orosz asszony és elmondta, hogy egyetlenegy kis borjújuk volt, ez lett volna a három kis pici gyerek tápláléka, hizlalni akarták mielőtt leölték volna, s egy magyar katona ellopta, levágta és társai között szétosztotta. A katona nevére már nem emlékszem. Amikor megtudtam ki volt, megkérdeztem tőle: „Fiam, rá voltál te arra szorulva, hogy egy éhező embertől elvedd az utolsó ennivalót is?" „Nem." - válaszolta. „Akkor miért loptad el?" „Hát nem tudom, mert biztattak a bajtársak és ezért megtettem". - felelte. Ezért aztán kiköttettem, de előtte azt mondtam neki: „Az anyád istenit két óráig itt meg fogsz bűnhődni érte." Volt olyan eset is, amikor a berezsnoji sztaroszta azzal állított be hozzám, hogy egy tiszt vezette járőr, amely minden nap három községben járőrözött, egy szerencsétlen éhező asszonytól egy kis mézet és három vászon törülközőt, amit ők szőttek maguknak, elhozott. Megtudtam ki volt, s behívattam. A zászlós beismerte tettét. Ekkor azt mondtam neki, azonnal üljön fel a szánkóra, a sztaroszta össze fogja hívni a lakosságot, kérjen bocsánatot tőlük és adja vissza a három törölközőt meg a mézet, mert különben kibelezem. Mikor a zászlós ezt végrehajtotta, jött vissza vele együtt a sztaroszta is. Az utóbbi elmondta nekem, hogy nem kellett volna ezt a zászlóssal megtennem, elég lett volna az is, hogy az aszszony visszakapja a dolgait. Erre azt válaszolta: „Nem, mi tisztek vagyunk és a legénység sincsen erre rászorulva. Nem azért jöttünk ide, hogy az eleséget megegyük előttetek és előletek." A tekintélyünk maximális volt az oroszok előtt. Ha én kértem tőlük valamit, megadták. Minden katonám így volt nevelve. Hogy egy nőt megbecstelenítsen közülünk valaki, az nem fordulhatott elő. Rögtön katonai bíróság elé állíttattam volna, ha ilyet tett volna az illető. Azt bizony nagyon kevés tiszt, vagy alakulat kapta meg, hogy a helyi orosz lakosság karácsony szenteste énekelt és kántált neki, letérdelt, sírt és átölelte, hogy a jó isten vigyázzon rá és őrizze meg. Maximálisan megszerettem őket. Nem tudtam volna velük úgy viselkedni, hogy ha nem engedelmeskedtek volna, retorziókat alkalmaztam volna velük szemben. Én minorita rendi főgimnáziumba jártam annak idején, s volt egy alaplátásom a világról. Ezt valamennyi katonám tolerálta, elfogadta. Amikor bajba kerültek, akkor mind mondták: „Istenem most segíts!" Én akkor azt mondtam nekik: „Érdekes fiaim, most már van Isten?" Volt egy Győrből származó szerzetes pap, Viktornak hívták, ő általános feloldozást adott és mindenkit megáldoztatott. Szilveszterkor minden magyar katona kapott egy francia champagne pezsgőt. A legénység nem volt hozzászokva ahhoz, hogy pezsgőt igyon, inkább elcserélte. December elejétől kezdve, miután az emberek egyre másra szenvedtek fagyási sérüléseket, kértem hogy reggelente legalább egy fél deci pálinkát adjanak a katonáknak, mert nem tudjunk tartani a vonalat. Meg is kaptuk. Kint a fronton szereltek fel bennünket belga páncéltörő ágyúkkal, melyek 800 méterre volt hatásosak. A páncéltörő ágyúhoz lévő lövedékek páncélozott magvúak voltak, de volt az úgyneve62 WL