Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)
Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására
zett stielgránát is. A stielgránátot nekem, mint parancsnoknak csak külön hadosztályparancsnoki engedéllyel lehetett kilőni. Az alakulatom két stielgránátot kapott összesen. A stielgránátnak az volt a lényege, hogy amikor a páncélt, tehát a harckocsinak a falát elérte, vágott rajta egy lyukat és utána egy pár milliméterrel beljebb, azon másodpercben megvolt a második robbanása, amikor belülről robbant. Ez teljesen hatástalanította a harckocsit. Ha egy ilyen találat érte a harckocsit, az többet már nem volt harckocsi. Későbben, mivel stratégiai szempontból Liszkinél, a Moszkvába vezető főútvonalon egy vasbeton hidat őriztünk, feltöltötték alakulatomat. Nekem 13 páncéltörő ágyúm volt, azon kívül egy tüzér üteg, Kínál János 17 8 főhadnaggyal, aki mellettem hősi halált halt a doni ütközetben. Géppuskákra, illetve lábon álló német golyószórókra emlékszem még. Sólyom támpontnak hívták azt az állást, ahol mi voltunk. Ez a Sólyom támpont 5 km szélességben tartozott a parancsnokságom alá. Ebben, főleg a széleken, mindenféle különböző alakulatok is voltak. Ha itt az oroszok azonnal rést tudtak volna ütni, abban az esetben könnyebbé vált volna nekik az előnyomulásuk. Mi már védelemben voltunk, amikor egyszer egy német evangélikus pap jött ki. A németeknél a papok is komoly katonai szolgálatot teljesítettek. Kijött és közölte velem, hogy száz mázsa ekrazittal aláaknázzák a szvobodai hidat és végveszély esetében német parancsra fel fogják robbantani. Volt aknavetőnk is, aztán meg nehézfegyverekkel is későbben fel voltunk szerelve. A németek azt kérték, hogy a híd védelmét erősítsük meg, mert az oroszok valószínű itt fognak rést vágni, és itt fognak támadni. Úgy is történt. Ez a német evangélikus pap műszaki kiképzésű tiszt volt. Mikor aláaknázták a tartó pilléreket, mindenről csinált egy skiccet és azt ideadta nekem is. Azt mondta, hogy nekem semmi körülmények között nem szabad felrobbantani a hidat, akármilyen végveszély is következik. Csak az ő különleges parancsukra lehet. Katonáim a töltésbe mind be voltak ágyazva. A hátam mögött volt 4 km-re egy község, Liszkinek hívták. Ebben községben volt az alakulatomnak a trénje, tehát a felszerelések és a vonat. Ide ment hátra alakulatom pihenőrésze is. Ezen kívül itt vételezték fel az ottan lévő katonák az ennivalókat mindent éjszaka. Liszkit és az első vonalat ilyen cikk-cakkban készült futóárkok kötötték össze, melyek drthálóval le voltak fedve. Ezt valahonnan kerítettek az emberek. Az oroszok pedig a Donnak a túlsó oldalán voltak a töltésbe beásva, végig a töltésen 5 km hosszan, velünk szemben. Ez volt a legveszedelmesebb támpontja az egész védelmi vonalnak. Mielőttünk a kaposvári rossebes ezred tartotta, mely később a tisztikarával együtt csaknem megsemmisült. Alig maradt belőle pár ember. Amikor nekem azt az utasítást adták, hogy én váltom fel, illetve foglalom el a helyüket, az igazat megvallva, mellbe vágott és meg is ijedtem. Egy-két ember, aki megmaradt, közölte velem: „Nem fognak maguk itt fickándozni és víkendezni, mert látja itt az ezredparancsnok is elesett. Elment megnézni az alakulatát, és az oroszok, mert ott közel voltunk egymáshoz, túlsó partról távcsöves puskával kilőtték, meg is halt." 17 9 178 Kinál János (Nyírbátor, 1914. - ?) továbbszolgáló próbaszolgálatos hadnagy. A 24/11. tüzérosztály kötelékében teljesített frontszolgálatot a 2. hadsereg Don menti hadműveleti területén. A korabeli veszteség-kimutatások szerint 1943. január 6-án (sic!) eltűnt. 179 A 6. gyalogezred 1942-43-i tiszti és legénységi veszteségei közel sem voltak olyan súlyosak, mint ahogy a szemtanú vélte. Akosy Károly ezredes, a 6. gyalogezred parancsnoka 1942. október 24-én betegségben halt meg a kijevi tábori kórházban. A kaposvári bakákat már az első világháborúban is a jellegzetes somogyi káromkodásukról: A rosseb egye meg! nevezték általánosan rosseb-bakáknak. • 63
