Gaál Ibolya: A közigazgatás feladatkörébe utalt gyermekvédelem Szabolcs és Szatmár vármegyében 1867-1950. (Jósa András Múzeum Kiadványai 59. Nyíregyháza,2007)

Összefoglalás

ÖSSZEFOGLALÁS A szociális gondoskodás a középkorban - Magyarországon is - a szegényügy (kolduskérdés, betegek, árvák gondozása) alakjában jelentkezett. Ennek ellátása elsősorban az egyházak feladatát képezte, s e gondoskodásnak intézeti formái az ispotályok egyházi szerzetesi, lovagi kezelésben voltak. Az egyházak később is feladatuknak tekintették a szegényekről való gondoskodást, s e célból otthonok, menhelyek, árvaházak, később napközi otthonok, óvodák fenntartását, de a szegények egyéni gondozását is felvállalták, A társadalom más közösségi szervezetei (céhek) is kialakították a gondoskodást saját beteg vagy nyomorba jutott tagjaikról. Az állam figyelme a szociális gondoskodás iránt későbbi keletű, s csak fokozatosan jelentkezett. Legtöbbször a városok alapítottak saját munkaképtelen és gondozásra szoruló polgáraik részére aggmenházakat, esetleg a városi árvák részére árvaházat. Előfordult, hogy a város és az egyház közösen tartották fenn az intézetet. Magyarországon a szociális gondoskodás a XVIII. században vált állami feladattá. Eleinte az állam a szociális kérdést rendészeti kérdésként kezelte, s ezért megelégedett rendészeti normák (helytartótanácsi normák) kiadásával, amelyek a koldulást szabályok közé szorították. Az első községi törvény (1871. XVIII. tcz.) rögzítette a községek gondozási kötelezettségét azoknak az elhagyott és munkaképtelen személyek tekintetében, akik saját vagyonukból vagy keresetükből megélni nem tudtak, tartásra köteles és képes hozzátartozóik nem voltak, s a társadalmi jótékonyság sem gondoskodott róluk. Ilyen esetben kisegítőleg lépett fel a község kötelezettsége, sőt, ha a község sem bírta volna a terheket, a vármegye, illetve az állam kötelessége volt pótolni a szegényellátással járó szükséglet hiányait. A szegények ellátásának módja és mértéke egyáltalán nem volt a törvényekben megállapítva. Különösen a betegellátás (kórházi ápolás) terén volt nagy bizonytalanság. Ez vezetett a nyilvános betegellátás költségeit szabályozó 1898. XXI. tcz-hez, amely szerint egyes - különösen a kórházi betegápolás keretében felmerült - költségeket az akkor létesített ORSZÁGOS BETEGÁPOLÁSI ALAP viselt. Ezzel az egyre növekedő behajthatatlan kórházi költségek egy részét a törvényhozás levette a községek válláról, ugyanakkor az elhagyottá nyilvánított gyermekek gondozását és az árvák ellátásának egy részét is állami feladattá tette és az Alapra hárította. Az állam az elhagyottá nyilvánított gyermek gondozását az 1901. XIII. és XXI. tcz-kel létrehozott állami gyermekmenhelyeken, illetőleg a menhelyekről gondozásra és nevelésre kihelyezve családoknál valósította meg a belügyminiszter felügyelete alatt.