Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

TÖRTÉNELEM - Ulrich Attila: Nemesi és jobbágyi szőlők a tokaji uradalom mezővárosaiban a XVIII-XIX. században

Nemesi és jobbágyi szőlők a tokaji uradalom mezővarosaiban a XVIII-XIX. században Ulrich Attila A XVIII. század elején, a Rákóczi szabadságharc bukása után változások mentek végbe a tokaj-hegyalj

ai szőlőtermesztésben. Ez elsősorban a külföldre irányuló borszállítmányok akadozásában, a szőlőtermesztés és a borkészítés technológiájának elmaradásában, a rossz szállítási körülményekben, és a külföldi borokkal szembeni versenyben való alulmaradásban mutatkozott meg. A tokaji uradalomnak 1711 után új birtokosa is lett a Magyar Kamara személyében, így a majorsági szőlők „állami" kézbe kerültek. A kamarai tisztviselők először megpróbálták csökkenteni a majorsági és a fiskális szőlők számát, azonban ezt a problémát csak 1750-re sikerült megoldaniuk. így a fiskus kezén maradt kevés számú, bár annál nagyobb területű szőlőbirtok elsősorban a tisztségviselők, a királyi család ellátását szolgálták. Természetesen a szőlőtermesztésben bekövetkezett válság erőteljesen befolyásolta a kamara tevékenységét is, még erőteljesebben hatott azonban a magán szőlők esetében. A XVIII-XIX. században jól, szervezetten művelt szőlőkkel találkozunk, alig akadt olyan helybéli lakos, akinek ne lett volna valamilyen kis szőlőcskéje a környező promontóriumokon. A kamarai mezővárosok polgári, jobbágyi, de még a nemesi renden lévő tagjait is bizonyos gazdasági kényszer hajtotta előre, mivel a boreladásból nagy hasznot remélhettek. Az viszont a magyar feudális viszonyok visszásságának tekinthető, hogy az így nyert haszon csak elvétve fordítódott új szőlő vásárlásra, az eszközök, pincék javítására, a technika fejlesztésére. A pénz nagy részét a jobbágyok, szegényebb polgárok esetében az adó, a nemeseknél általában a fényűzés, vagy az adósságok törlesztése vitte el.