Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Keményfi Róbert A társadalom csoportszerveződése

vállalták az említett idénymunkákat az uradalmi hierarchia legalján helyezkedve el. Jóllehet az aratást és a cséplést az uradalmakhoz közelebb fekvő területeken szerveződő arató- és cséplőbandákkal igyekeztek a földtulajdonosok elvégeztetni. (Az utóbbiak javadalmazása terményben történt, míg az előbbiek esetén a bérezés a XIX-XX. század fordulóján monetáris irányba mozdult, ám az 1920-as években ismét a hagyományosabb természeti bérek szerepe növekedett.) Végül a mezőgazdasági idénymunkások harmadik csoportja a haszon vagy részesbérlet formájában önálló gazdálkodást is folytató napszámosok alkották, akik a saját vagy a környező településen vállaltak bérmunkát. A mezőgazdasági munkások helyzetét azonban általánosan jellemezte, hogy a két világháború között - mivel a munkaerő kínálat meghaladta a keresletet -, évente csupán 150-180 napot dolgozhattak, ugyanakkor a napszámbérek is csökkentek. (A 30-as években 1,2 pengő éves átlagjövedelmük ez által valamennyi társadalmi csoport között a legalacsonyabb volt, ami a természetbeli juttatásokkal együtt legfeljebb szerény élelmiszerellátásukat fedezte.) Mindebből következik, hogy e társadalmi rétegek számára bármiféle kiemelkedés vagy mobilitás (pl. az iskoláztatás vagy a városba költözés az ottani munkavállalás révén) egészen szűk keretek között volt lehetséges. A munkásléthez a legközelebb a föld nélküli paraszti népességből kikerülő földmunkások (kubikusok) juthattak, akik számára az 1850-es évektől az út- és vasút építések, folyószabályozások, a városi építkezések biztosíthattak munkaalkalmat. Bár a kubikus bandák alkalmazási feltételei az ipari segédmunkásokéhoz közelítettek (pl. készpénzfizetés), ők is gyakran végeztek részesművelést és egyéb mezőgazdasági munkákat. Majd az 1890-es évektől - a hazai infrastrukturális beruházások apadásával - többen a Monarchiában, a Balkánon és Nyugat-Európában, illetve ismét a hazai mezőgazdaságban kerestek megélhetést. Végül az agrármunkát végzők között a szakképzettség és a specializálódás alapján a kertmunkások: a dohány-, a hagyma-, a paprika- és dinnyekertészek válhattak valamiféle szakmunkássá, akik családi gazdaságainak jövedelme, a gyakori állattartással vagy részesműveléssel kiegészülve, a városi munkássághoz közelített.