Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Keményfi Róbert A társadalom csoportszerveződése

a XX. században is a személyes alávetettség feudális-rendi elemei határozták meg: szabad munkavállalásuk pl. lényegében fikció maradt, javadalmazásuk - a kenyér, és kenyérgabonából, illetve az illetményföldből álló konvenció, valamint a szállás biztosítása - döntően természetben történet. A cselédségnél kell említeni a házi (háztartási) cselédséget. Ez a társadalmi réteg a munkaadó közvetlen környezetében (lakóépületében) tevékenykedett, a munkáltató napi tennivalóinak egészét vagy részét végezte el. A házicselédek munkahelye és a munkaadó lakhelye azonossága miatt a cselédség e rétege igen szoros és állandó ellenőrzés alatt állt. A társadalom városiasodásával, polgárosodásával párhuzamosan, főként a női alkalmazottak száma egyre nőtt (dajka, szárazdada, peszra, szobalány, szakácsnő, komorna, bejáróasszony, házvezetőnő). Bérük a legalacsonyabbak közé tartozott, számuk a XX. század elején (1910) meghaladta a kétszázezer főt. A cselédséget jellemező patriarchális életkeretek (a települési-társadalmi immobilitás, a cselédcsalád „szükségletfedezeti üzeme") ellenére, tagjai - az uradalmakban és a kisebb gazdaságokban is - tagolt és rendies jellegű hierarchiában éltek. A gazdasági cselédek-rangsor élén a szegődményes iparosok (gépészek, bognárok, kovácsok, lakatosok) álltak, és az „elithez" tartoztak az egyes foglalkozási-besorolási csoportokat irányítók is (pl. a tanyagazda, béresgazda, számadó juhász). Majd a belső cselédek (pl. parádés kocsis), az állatgondozó csikósok, juhászok, gulyások, végül a legszámosabb réteg, a minden gazdasági munkát végző igás és gyalogbéresek következtek. Az agrárproletáriátus számban nagyobb hányadát a szabadabban, ugyanakkor nagyobb egzisztenciális bizonytalanságban élő mezőgazdasági munkások alkották, akik a végzett munka, az alkalmazás, valamint a bérfizetés jellege szerint ugyancsak differenciált kategóriát képeztek (1910-ben összesen 2,8 millió fő). Már a XVIII. században jellemző volt, hogy a felvidéki vándormunkások az Alföldre jártak dolgozni. A summások száma, akiket általában tavasztól őszig kapálásra és kaszálásra fogadtak fel a nagyobb dunántúli uradalmak, a XLX. század végétől növekedett jelentősen. Az elsősorban az ország észak-, északkeleti kevés föld területeinek zárt közösségeiből származók úgynevezett bandákba szerveződve, a summásgazda irányításával