Gaál Ibolya: Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században (Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza, 2004)
V. RÉSZLETEK CSALÁDTÖRTÉNETEKBŐL. GYERMEKMUNKA ÉS AZ ISKOLALÁTOGATÁS EGYMÁSRAHATÁSA
adta meg. Alig tudtunk megélni. Nagyon sokszor előfordult, hogy a tíztagú családnál nem volt kenyér hetekig. A szorgalmas munka ellenére nagy nélkülözések között éltünk. Mint kilenc éves fiúgyermek 1936-ban a földgépnél lovas kocsival napszámba hordtam a földet és a követ édesapámmal együtt a nyírmártonfalvai kövesút építéséhez. Ezt prizmába is raktuk. Kézi erővel ásót, kapát, lapátot használtunk ehhez a tevékenységhez. Ahol kemény volt a talaj, ott előbb ásóval lazítottuk is és utána szekérre már lapáttal dobáltuk. A szekérről már lapáttal húztuk le a földet és egyenlítettük el a talajon. Követ is szállítottunk és ha nagy darabok is voltak közötte, amit emberi erővel édesapámmal ketten sem tudtunk a lovas szekérre emelni, azt előbb öt kilós fémkalapáccsal (vas) szét kellett törni. A következő években (1937-1938) pedig Nagykálióból Napkorra hordtuk a köveket és földet az Útépítő Vállalattal négy évre kötött szerződés alapján. Innen csak hétvégeken tudtunk hazajárni. Már egész gyermekkoromtól nagyon nehéz igával éltem. Szüleim is megfogták a munka végét és mégsem tudtuk közös erővel sem előteremteni a nagycsalád rendes megélhetését. A gyermekmunka az én gyermekkoromban általános volt, így én is csak négy osztályt jártam." Özv. N. J.-né 79 éves nő Nyírgelse, kb. 1930-as évek: „Már kilenc éves koromban a harmados földön kapáltam. Mielőtt iskolába mentünk volna édesanyám hajnalban - óra hiányában a debreceni vonat fütyülésekor (ez hajnali négy óra volt) - felkeltett és testvéreimmel és édesanyámmal kimentünk kapálni. Én és testvéreim vittük magunkkal a vászontarisznyát, illetve a gyékényszatyort, mint iskolatáskát, mert a hét órai harangozásig kapáltunk testvéreimmel. Utána a keleti csatorna vizébe megmostuk a kezünket és lábunkat és onnan egyenesen trappba futottunk az iskolába. Útközben találkoztunk a tanítóval, aki már kísérte az osztálytársainkat a reggeli misére. Mi is csatlakoztunk hozzájuk. Tizenegy éves kortól napszámba jártam, ha volt munkalehetőség. Télen dohányt csomózni is jártam. Édesanyám elment a tanítóhoz, a paphoz és elmondta, hogy gyermekeinek muszáj a megélhetésért napszámba járni, mert szükség van a keresetükre. így nem büntettek meg bennünket. Csomózásnál már hajnali három órakor kopogott a gazda az ablakunkon, hogy keljetek fel, mert tudta, hogy nincs óránk. Folyamatosan, kis ebédszünettel, este tíz óráig csomóztam. Ez évente kb. harminc napig tartott. Édesanyánk is hajnali három órakor kelt velünk együtt, hogy megfőzhesse az ebédet, mielőtt kimegy a mezőre. Még iskolába jártam, amikor fel tudtam már fogni, hogy szüleim a nagy forróságban emberfelettien hajtják magukat a mezőn és nagyon sajnáltam őket, mert aznap iskolába voltam, nem dolgozni. Amikor hazamentem az iskolából délben én is kifeküdtem a napra, hogy én is szenvedjek ne csak ők. Amikor édesanyám délben hazajött a sertéseket megfürdetni a pocsolyában, mert nagy hőség volt, látta, hogy én a napon fekszem. Kérdezte, hogy mit csinálok, miért fekszem ott a napon. Én először szégyelltem megmondani édesanyámnak, hogy azért fekszem a napon, hogy ne csak ők, hanem én is szenvedjek. Édesanyám megfedett, hogy nem szabad ezt csinálni, mert napszúrást kapsz, és buta leszel, meg beteg is. Én ekkor kb., kilencéves lehettem. Lehet, hogy ma már ez szinte hihetetlen. Pedig ez igaz volt. Mi gyermekek nem vonakodtunk a napszám munkától bármilyen nehéz is volt az, mert tudtuk, hogy akkor hamarabb lesz ruhánk, ennivalók vagy minden más szükséges dolog. Olyan sem volt, hogy mi gyermekek valamilyen ennivalóra, amit édesanyánk elénk tett, azt mondtuk volna, hogy mi azt nem szeretjük. Örültünk, hogy jól lakhattunk valamivel." B. J.-né 70 éves nő Nyírmihálydi: „Öten voltunk testvérek. Özvegy édesanyám napszámból, részes aratásból, részes cséplőgépnél végzett munkából és harmados föld müveléséből tartott el bennünket. Rengeteget dolgozott, de mégis nagyon nehéz körülmények között voltunk. Én már hét éves koromban egész nap napraforgót bugáztam. (A napraforgó tányérjából vertem ki ülve a szemet.) Édesanyám levágta a száráról, odahozta nekünk, mi gyermekek pedig vertük. Aznap iskolába ezért nem tudtam menni. Másnap, amikor felmentem iskolába, a tanító nénitől tenyerest kaptam. Én nagyon sírtam, mert az egésznapi bugázás után csupa hólyagos lett a tenyerem és igen fájt. A többiek is sajnáltak és megmondták a
