Gaál Ibolya: Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században (Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza, 2004)
V. RÉSZLETEK CSALÁDTÖRTÉNETEKBŐL. GYERMEKMUNKA ÉS AZ ISKOLALÁTOGATÁS EGYMÁSRAHATÁSA
tanítót néninek, hogy nézze meg milyen a markom. Amikor meglátta, nagyon megbánta, hogy tenyerest adott és mondta, hogy adjam vissza neki és tartotta is a markát, a pálcát pedig az én kezembe adta. Én semmiképpen sem akartam a tanító néninek tenyerest adni, de sokáig erőszakolt, hogy üssek a tenyerébe. így muszáj volt. Ettől kezdve a tanító néni engem másként kezelt. Már hat éves koromban a kis testvéreim után pelenkát mostam. Egyik alkalommal elfogyott a felnőttek által a mosáshoz előre elkészített víz, és én akartam a gémeskútról húzni egy vödör vizet. Felmásztam az akáchusángokból készített négyszögletes kútkávára, mert csak így tudtam elérni a kútostort, hogy az azon lévő vedret letoljam a kútba. Nagyon erősen kellett nyomni a nehéz favödörrel felszerelt kútostort, amit én nem bírtam, és az a kezemből felugrott a levegőbe, én pedig beleestem a kútba. Onnan kiabáltam, hogy ne mondják meg édesanyámnak. Szerencsére egy másik gyermekkel mentem a kúthoz vízért, aki megijedt és sírva szaladt a közelben lévő felnőtteknek mondani, hogy Irénke beleesett a kútba. Az is szerencse volt, hogy a kút nem volt bővizű. A felnőttek fentről mondták, hogy a lábamat feszítsem a kút oldalához és kapaszkodjak az általuk ledugott kútostorba és az azon lévő favedérbe üljek bele. így sikerült onnan kiszedni. A nagy ijedtségen kívül más bajom nem történt, de még ma is, 70 évesen is viszolygok a kútból vizet meríteni. Már tíz éves koromtól napszámba jártam. Az ébresztő korán hajnalban volt. Hajnalba kellett menni lupinuszt, meg borsót „nyúni" (tövestől kihúzni a földből), mert ha a nap megsütötte és nagyon száraz volt, a csövekből kipergett a szem. Az uradalom ezt így nem engedte. Dohányosoknál is végeztem mindenféle dohánymunkát. Testvéreimmel minden napszámos munkát elvállaltunk. Nagyon nehéz gyermekkorunk volt, de szívesen végeztünk panasz nélkül minden munkát, csakhogy egy kicsivel jobb legyen." Cz.A.-né 89 éves nő Mándok. „Hatan voltunk testvérek. Én a harmadik gyermek voltam. Özvegy édesanyánk nevelt. Ferink két éves volt, mint legkisebb gyermek, amikor édesapánk meghalt. Olyan cseppek voltunk még és mégis kellett menni napszámba, gyalog a messze lévő „Litkiszélbe". Fényeslitke felé és Tornyospálca alá a grófi uradalomba. Gyomláltuk az akácfacsemete-sorokat, amiket magról vetettek. Kora reggeltől késő estig kellett kint dolgozni, s mire hazaértünk sötét este volt. Kilenc éves koromban már a vállamon vittem a kapát, mert már kapálni kellett. Mindig keresztbe volt a kapa a vállamon, mert még nem tudtam egyenesen tartani, mindig nekiment a palánknak. Egész nap kellett kapálnom. Nagyon nehéz volt így ez egy kilenc éves gyermeknek. Kb. tízéves koromban az uradalomban vetnivaló „kolompért" válogattunk tavasszal, de még hideg volt és fázott a kezünk. Hol jártunk iskolába hol nem, mert amikor napszámot kaptunk, akkor oda kellett mennünk a testvéreimmel együtt, hogy özvegy édesanyánknak segítsünk a megélhetésbe, hogy kenyerünk legyen. Másnap gyakran elaludtunk az iskolában. Ha nem mentünk, minket meg sem büntettek, amiért nem mentünk iskolába, mert tudták, hogy árvák vagyunk. Dolgozni is mindig bevettek minket a munkavezetők, hogy segítsenek az árvákon. Édesanyánk kénytelen volt még férfimunkát (dücskőásást) is vállalni. Tizenkét éves koromtól engem és testvéremet is vitt, hogy kapával húzzuk be a földet, ahonnan a tuskó kikerült. Erre a munkára is bevettek napszámba, mert jó testesek, vaskosak, jó állapotúak voltunk és idősebbeknek látszottunk, mint amilyenek voltunk. Mindig minden időszakba mentünk minden munkára. Aratni marokszedőnek is jártam a grófi uradalomba. Kepébe az első kaszáshoz tettek engemet, mert vaskos derék voltam és olyan, mint a tűz. A napszámmunka mellett hátunkon hordtuk a tüzelőt, a gallyat összeszedtük az erdőben. F. A.-né 68 éves nő, Tímár (1940-es évek) „Szintén földházban lakó hat gyermekes családból származom. Édesapám a falu gazdáinak a csordása volt. Én nyolc éves koromtól megszakítás nélkül tizenhét éves koromig (míg férjhez nem mentem) nyáron hajnali egy órakor, télen két órakor keltünk, mert távol laktunk a bikaistállótól és az állatok legelőre való kihajtása előtt nyolc bikát még le kellett ápolnunk is. Meg kellett etetni, megvakarni, farkát minden reggel kimosni, szarvát olajos ruhával megtörölni, alóluk kitrágyázni és alommal
