Gaál Ibolya: Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században (Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza, 2004)

I. A FÖLDBE MÉLYÍTETT LAKÓÉPÍTMÉNYEK ÉS A BENNELAKÓK ÉLETVISZONYAI SZABOLCS ÉS SZATMÁR-BEREG VÁRMEGYÉKBEN A XX. SZÁZADBAN

I. FÖLDBEMÉLYÍTETT LAKÓÉPÍTMÉNYEK ÉS A BENNELAKÓK ÉLETVISZONYAI SZABOLCS ÉS SZATMÁR-BEREG VÁRMEGYÉKBEN A XX. SZÁZADBAN 1.) Rövid történeti visszatekintés „A földbe mélyített „lakóépítmény típus nem különlegesség, hiszen a neolitikumtól fogva végigkíséri az emberiség történetét. Elsősorban a mérsékelt és hideg égövi területeken terjedt el, mert az embert a korabeli fűtéstechnikai viszonyok primitívsége miatt a hideg kényszerítette a föld alá. Ez érvényes a magyarság körében alkalmazott földházakra is, ami a honfoglalás előtt és a honfoglalás után is a XIV. századig szinte egyeduralkodó volt a magyar paraszti, sőt kisnemesi építészetben is. A XV. századtól kezd alkalmazása lassan visszaszorulni és a XVIII. században ismét megszaporodik építése, ami annak köszönhető, hogy az Alföld török hódoltság utáni újra telepítése során az ideérkezők hosszabb, rövidebb ideig ilyen építményekben húzták meg magukat. A XIX-XX. században ez az építmény típus azonban csak a legszegényebb, az agrárproletárok szintjén élő népesség körében maradt fent. Földrajzi elterjedése elsősorban a Nagy Magyar Alföldre koncentrálódott, de itt is a laza, homokos talajú tájakra, tehát a Nyírségre és a Duna-Tisza közére. A kötött, nehezen bányászható agyagtalajokon aránytalanul nagy munka volt a ház gödrének kiásása és a kitermelt anyag fizikai sajátosságai sokkal jobb lehetőséget biztosítottak különböző szilárd faltechnikák (rakott sárfal, vert fal, vályog) készítésére, mint a könnyen omló laza homok. A földházak fennmaradását tehát a XIX-XX. században részben természetföldrajzi, részben szociális tényezők okozták."

1 A néprajzkutatás eddigi eredményei szerint „a középkorban és az újkorban kétfajta földbemélyített háztípus létezett: a sekélygödrü veremház és a mélyen a földbe süllyesztett változat. A sekélygödrü veremház az Árpád-korban általános típus volt, később inkább alkalmi vagy időszakos szállásként szolgált lakóhelyüktől távolabb dolgozó férfimunkásoknak (kubikosok, halászok, erdőmunkások, pásztorok stb.). Ezek egyhelyiséges 50-70 cm mélyen földbe süllyesztett padlójú építmények voltak, kerek vagy szögletes alaprajzzal, felmenő falak nélkül. Oldalaik mentén földpadkák vagy egyszerű tákolt ágyak szolgálták a pihenést. A földbemélyített gödörnek legtöbbször bélése sem volt. Ezzel szemben a mély földházak (150-200 cm mélyen kiásva) mindig valamilyen bélésfalúak voltak, hiszen ebben a mélységben a föld nem állt meg biztonságosan. Két típusuk különböztethető meg, a földből kiemelkedő felmenő fallal rendelkező változatok és a földön ülő tetővel épített házak. Ez utóbbiakat földdel szokták befedni. A mély veremházakat általában többhelyiségesre építették és a rendes házakhoz hasonló tüzelőberendezésük volt. A rendszerezést nehezíti, hogy a XX. században már eltértek a korábban következetesebben alkalmazott építési hagyományoktól, és mindenféle egyénileg kitalált módszerekkel is éltek... A történeti áttekintésben említett XIX. századi lakóház típusa már nem volt egyhelyiséges. Ez a váltás már a késő középkorban bekövetkezett."... „...A különböző típusú és funkciójú földbe mélyített lakóépítmények még a XIX-XX. század fordulójának évtizedeiben is meglehetősen gyakoriak voltak a Kárpát-medence síkvidéki területein, mindenek előtt az Alföldön. Ezekre a rendkívül egyszerű és igen sok 1 Dám László: Feljegyzés A Földházak és az abban lakók életviszonyai Szabolcs és Szatmár Bereg vármegyékben a XX. században c. tanulmányhoz.