Dr. Dám László (szerk.): Az Ilosvayak Nyíregyháza, 2004. (Jósa András Múzeum Kiadványai 56. Nyíregyháza, 2004)

Dr. Jánosi Zoltán (Nyíregyháza): Ilosvay Ferenc portréjához

A minden teremtett lénye és tárgya világát átsugárzó Teremtő, „a hatalmas" gondolati erejének felismerője, a természet körforgásának, részei gazdagságának és egymásba szőtt állapotának finom megrajzolója volt Ilosvay Ferenc is. A vad méltóságát, „éfólény" voltát is tisztelő, sőt a vad-vadász dichotómiájának fordított szituációit saját életében is megtapasztaló ember, akinek természetszemlélete, hite és műveltsége a vadászó ember és a vadászat szabályos filozófiáját, magasrendű etikai tartalmait alakítják ki s jelenítik meg vadászírásaiban. „A vad az ő számára nem pusztítandó lény, hanem a természet része, a világegész kiszakíthatatlan eleme, mint maga az ember." 24 Szabadságeszme, harmóniakeresés, emberi teljesség, a létezés tisztelete, a megismerésvágy és az alázat forr egybe műveibe fogott nézeteiben. „Ez az organikusság kölcsönöz tágasabb dimenziót - bölcseleti paramétereket is - az író vadásztörténeteinek, természetleírásainak. Ilosvay természetfelfogásában a keresztény ember ihletettsége, az élet legapróbb rezdüléseiben is a Teremtőt figyelő tekintete mellett az archaikus természeti embernek a természettel együtt élő, annak törvényeit az életmódjába szervesítő reflexei is erőteljesen megmutatkoznak. Ilosvay, a magyar erdő és a társadalom, a politikai élet egyre inkább kifelé szorított „indiánja", a hazájából és erdőiből is kiűzött ember a vadat ismeri és szereti is, nem csupán gyilkolja a húsáért vagy a trófeáért, miközben a maga űzöttségének és vadászottságának emlékét is mindvégig a sejtjeiben őrzi. „1949-től 1956. szeptember 15-ig úgy éltem édes hazámban, Magyarországon, mint a szarvas vagy az őz vagy a nyúl vagy hogyan is magyarázzam: egyszóval az egy öltözet ruhámon s istenadta egészségemen kívül annyim sem volt, mint a madárnak."5 Ilosvay felfogásának fontos, mondhatni lényegi megnyilvánulása a vad megölése, elejtése mellett vagy helyett az a gondoskodó, vigyázó, az erdő és az élők harmóniáját megőrizni kívánó szerep, amelyek sora az író védő-óvó gesztusaiban ölt testet. „A tollas és bundás népség a legnagyobb kincset kapta anyjától, a Természettől: az élet szabadságát. (...) Ölni a lehető legegyszerűbb dolog. Vadászni: szívvel átérzett, bölcsen meggondolt felelősség." (A Tizenkét ösvény előszavából) A természet vigyázój a, őrizője is ő azon az őrhelyen, ahová hajlamai irányították, s ez a magatartása a sebzett őzet - a vadászata helyett - vállára emelő ember történetében parabola érvénnyel fogalmazódik meg. Nem csoda hát, ha a megfigyelt, látott állatok életét ebben az írói szemléletben a nagyfokú, szinte „erdei társadalmat" teremtő mély antropomorfizáció hatja át. Ez az antropomorf szemlélet Ilosvay képalkotásáig, hasonlatainak, metaforáinak természetéig lehatol. Az „üveges pillantású vadvizek", „a nádhajú holtágak víztükrei", „a jég hóporos hátát pettyező lábnyomok" külön értelmezés nélkül tanúsodnak erről, éppúgy, mint,