Dr. Dám László (szerk.): Az Ilosvayak Nyíregyháza, 2004. (Jósa András Múzeum Kiadványai 56. Nyíregyháza, 2004)
Dr. Jánosi Zoltán (Nyíregyháza): Ilosvay Ferenc portréjához
történelmi, filozófiai és teológiai olvasottsággal az emberi lét teljességében képes gondolkodni, és ebben a szerves összefüggésrendben szemlélni a legutolsó fűszálat is. Akinek hol a Báthoryak, hol Hunyadi Mátyás vagy Attila, a hun király merül föl csatangoló emlékezetében. Aki Madáchot citálva járja az erdő járatlan útjait: „Minden mi él, az egyenlő soká él, a százados fa s egynapos rovar" (A „töröttcsülkű") - súgja oda például Az ember tragédiájából a talpa alá kerülő bogárnak, s szintén a Tragédia alapján szembesíti az embert morális tévedéseivel: „Tévtanokat hirdetünk, egymást fojtogatjuk, hiszünk és hazudunk: minden erőnkkel önlábunkra akarunk állani." (Jó vadászatot!) Mert számára az erdő: a madáchi töprengések színtere is, a vadászat pedig szembeszegülés egyszersmind a lét alapkérdéseivel. Aki Vörösmartyt, Bolyai Farkast, Aranyt - a Vörös Rébéket, a Mátyás anyját, a Toldit -memorizálja vadász, erdőjárás vagy saját űzetései közben, Arany-balladát mormol magában a Salzburgból Mauthausen felé vezető országúton is. Lélekben különböző korokat és kultúrákat barangolva Aesopust, Swiftet, La Fontaine-t, angol költőket, Tagorét idézi, Hermès Trismegistos tételét suttogja, latin közmondásokat lobbant fel, s természetesen a Bibliát is gyakran lapozza fel emlékezetében a csónakban hasalva vagy átázottan egy éjszakai lesben. Aki számára így - a művészet, a természet és a transzcendens istenélmény szintézisében - örök és kerek a világ. Akinek ideája a romboló, a pusztító emberrel szemben a szemlélődő, a gondolkodó és az építő, s aki e pozitív cselekvésekre a természet gondozásával, az ember és természet viszonyának újragondolásával lát alapvető esélyt és távlatot. írói módszerében a nagyvárosban bujdosó, szintén nyírségi származású Krúdy érzékenységét teremti sajátosan újjá. A természetet fürkésző ember tollán a hasonlatok, a költői képek, a körmondatok egymásba tükrözése ilyen nyelvi szépségeket teremt: „Az avas torzsák mellől már élénkzöld, vékonyka dárdák kandikálnak kifelé, a tél tépte öreg nád pedig már holtan hajlik a kicsillanó lápi vízre. A rigók mégis hintáznak rajtuk: cserecsere-csikk-csikk - a szürke gémek megjöttek már, a tőkés rucák pedig el sem mentek, de annál vidámabban kergetőztek a gácsérok oly pompás új ruhában, mint leánykérőbe öltözködött kisasszony-látogatók." (A borszakértők) Igaza van Plavecz Jánosnak, amikor Ilosvay Ferenc írói stílusát egyszerre a Fekete Istvánéhoz és a Krúdyéhoz hasonlítja. „Évekig nem jöttem rá: egy új Fekete Istvánt olvastam, aki Krúdy Gyula tollával írt, azaz Ilosvayt a vadászcimborát, az újságíró kollégát fedeztem fel, akivel mintha már évtizedek óta együtt diskuráltunk volna." 2 " Ilosvay Ferenc Nyírségből fakadó stílusa, az erdei Krúdyt megteremtő tollának finom asszociativitása a természet zenéjét, filozófiáját, harmóniáját, örökké változó színességét ekként adva vissza, pontosan tükrözte a megpillantott és ábra-
