Dr. Dám László (szerk.): Az Ilosvayak Nyíregyháza, 2004. (Jósa András Múzeum Kiadványai 56. Nyíregyháza, 2004)

Dr. Jánosi Zoltán (Nyíregyháza): Ilosvay Ferenc portréjához

zolni akart világ belső költészetét. „S látni kezdi az ember a tájat, hallani a szél járását, a madarak hangját, a csellengő vad motozását. Erezni kezdi az erdő illatát, nyelvén megpezsdül a forrás vizének jeges tisztasága, csípője táján a tisztások füvének lágyságát érzi, s szeme előtt járnak a váltókon megfigyelt őzek, a fiatal emsével tekergő új malacok, a fák fölött látja a héja barna libbenését, a bokrokból ismerősen rebben az avar színű császármadár." (Tizenkét ösvény) Ilosvay természetleírásaiba mélyülve másutt is határozottan az az olvasó érzése, hogy fényből, víztükör csillanásából, színek áramlásaiból szőtt mondatokat egy erdei Krúdy vetette papírra: „Tavaszidő tájon a gát külső és belső rézsűje olyan volt, mint halászok leánygyermekeinek arca. Tele tiszta, illatos, sokszínű virággal, örömmel és szélfútta ráncocskákkal, melyeket a tavaszi áradás később elpuhított, s leányarcból kedves asszonymosolyt formált." (Tiszahát) Ilosvay Ferenc e rendkívül színes, elevenséget sugalló, képgazdag és asszociatív stílusbravúrja révén valóban az erdők Krúdyjává nőtt, s egyszersmind Szabó Pál, Tamási „tündéri realizmusának" erdőbeli rokonává is. Aki az állatokat, a növényeket, s a természet apró rezdüléseit is mindig emberi viszonylatokban látta: szeretetben, örömben, részvétben, gyűlöletben vagy bánatban, s az emberrel együtt e világ az Isten rendíthetetlen, ugyanakkor örökké változó, hatalmas, tiszta arca is. Amit Ilosvay az erdőben, érzékeny és éles szemmel megpillant, az hasonló ahhoz, amit Krúdynak jelentett a zsongó nagyváros kisembereinek világa. A női hajszálakkal teli konfliskocsi varázslata számára egy kinyíló tavirózsa, a vörös postakocsi alkonyodó napként húz át az égen a kiskocsmák, a bálok hangulata a faleveleké és nádasoké e körmondatokba emelt időtlenségben. Ilosvaynak még az időszemléletében is sok az objektív idő fogalmát keresztülhúzó s a szubjektív (a bergsoni) időfogalmat a műveibe oldó Krúdyra emlékeztető vonás. „Nem szeretem azt a szót: „múlt." Azt sem, hogy „jelen" - írja. Még a „jövő" értelmét sem emésztettem meg mind ez ideig. Egyáltalán, az „idő" fogalma nekem idegen....számomra az „örökkévalóság" jelenti az egyetlen tökéletes fogalmazást." (A „töröttcsülkű"). d) Az Isten-kereső művész arca Aligha véletlen, hogy sokirányú műveltségének, olvasottságának folytonosan s legkövetkezetesebben visszatérő műve: a Biblia. Minduntalan ide és vele a Teremtőhöz kanyarodik vissza tekintete. „Milyen félelmetes, s ugyanakkor milyen dicsőséges, milyen felfoghatatlan és ugyanakkor milyen egyszerű az Úristen. Fogadd el alázattal az egységet