Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Kedves Gyula: Egyéb alakulatok szabolcsi honvédéi
őket, de a legénység hajthatatlan volt, így május 31-én Máramarosszigetre érkeztek, már Lenkey vezényletével. Bár ezek a huszárok nem egyszerűen megszöktek, hanem rendet, fegyelmet tartva hazájukba tértek vissza, hogy ott tegyenek szolgálatot, tettük a hadseregben - még a magyar sorezredeknél is - rosszallással találkozott, hiszen a szökés az egyik legsúlyosabb fegyelemsértés volt. Maga Mészáros hadügyminiszter is elítélte az önkényes hazatérést és szigorú vizsgálatot indított. A közvélemény azonban a huszárok mellé állt, tüntetőleg ünnepelte őket, s követelte felmentésüket mondván, csak honpolgári kötelességüknek tettek eleget, amikor a fenyegetett haza védelmére siettek. Máramaros vármegye hivatalos feliratban kérte a huszárok büntetlenségét, s a századot Máramarosszigeten szállásolták el, fáklyászenével, bankettekkel tisztelegve hazaszeretetük ilyetén megnyilvánulása előtt. Napokon belül Szabolcs vármegye is hasonló tartalmú feliratban fordult a kormányhoz, amihez június végéig tucatjával csatlakoztak más törvényhatóságok is, Petőfi pedig megírta Lenkei százada című versét, hűen tolmácsolva a közvélekedést az ügyről: „Itt a haza földjén / Hová vont szívetek / Forró öleléssel / Üdvözlünk titeket / Vitéz jó testvérek/ Üdvözlünk ezerszer ... /Beszéljen akármit/A hadügyminiszter!"Végül is Mészáros Lázár a magyar ezredek hazavezényléséről a bécsi hadügyminisztériummal folytatott tárgyalásokra való tekintettel szabott csak ki „büntetést", ami nem volt más, mint amiért a század hazajött. Július 16-án parancsot adott Lenkey századának a Szegedre vonulásra, majd beosztotta a szerb felkelők ellen a Bácskában összevont hadseregbe. Ekkorra már Magyarországon volt az egész ezred. Bár a kormány erőfeszítései a magyar ezredek hazahozataláról csak félsikert hoztak, a Württemberg-huszárok ezrede az elsők között volt, akik hazatérhettek. A legénység egy emberként helyeselte a döntést, a tisztikar azonban nem volt ilyen egységes. A császári hadvezetés gondosan ügyelt arra, hogy az ezredek tisztikara minden szempontból, így a nemzetiségi összetételt tekintve is vegyes legyen, így próbálván az összbirodalmi érdekek kiszolgálóivá tenni ezeket. A 6. (Württemberg) huszárezred tisztikarában is - bár a legénység szinte teljes egészében magyar volt - a magyarok kisebbségben voltak, s erőteljes agitáció folyt a forradalmi Magyarország ellen. Ezt elsősorban az ezredparancsnok Alfred Paar gróf képviselte, aki betegségre hivatkozva nem vonult ezredével Magyarországra, amit tisztikarából jónéhányan követtek. Az alezredes Leopold Meraviglia gróf ugyan elkísérte ezredét, de a szolgálatot csak ímmel-ámmal látta el szeptember közepi kilépéséig, így gyakorlatilag Répásy Mihály vezényelte az alakulatot, amelyet Felső-Magyarországon helyeztek el. A létszám 1515 emberből és 1269 lóból állt, azonban a betegek és elvezényeltek nagy száma miatt a szolgálatképes létszám csak 1068 fő volt. Ez az alig több mint ezer huszár kapcsolódott be azután a szabadságharcba, amelyben az egyik legkiválóbb huszárezrednek bizonyultak. Egyik osztályuk már július végén hadszíntérre vonult, gr. Vécsey Ágoston őrnagy vezényletével a Bánságba került. Eleinte a szerb felkelők dúlása ellen a magyar, német és román falvak védelmére létrehozott őrvonal biztosítását látta el a két huszárszázad, majd Écskára vonultak, hogy részt vegyenek a Periasz elleni sikeres magyar támadásban. Október 3-án már Versecen van a 190 harcképes huszárból álló
