Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)

Kedves Gyula: Egyéb alakulatok szabolcsi honvédéi

osztály, s ez a létszám azt mutatja, hogy jelentős veszteségeik voltak az addigi harcokban. 1849 januárjáig ebben a térségben állomásoztak a Württemberg-huszárok, Damjanich János ezredes hadosztályába beosztva. November 7-én Arányi Károly századának egyik szárnya (2 szakasz) részt vett a strázsai szerb felkelőtábor elfoglalásában, ahol a huszárok sikeresen vágták el a tábort elhagyó felkelők menekülését, és igen jelentős veszteséget okoztak a szerbeknek. Hasonlóan sikeres tevékenységet folytatott a teljes osztály december 12-én az alibunári tábor bevételénél. Részesei voltak a Pancsova elleni sikertelen támadásnak január elején, majd a január 19-én elkezdődött bánáti kiürítést fedezték. A Lenkey-század is a Délvidéken küzdött eddig az időpontig. Részt vett a szenttamási felkelőtábor sikertelen ostromaiban, augusztus 19-én itt esett el Fiáth Pompejusz főhadnagy. Október közepéig a verbászi táborban látott el szolgálatot a század, majd Újvidékre, november 17-től Feketehegyre vonult, ahol a bácskai hadműveletek felvonulási és utánpótlási útvonalait biztosította. Lenkey ekkor már alezredesként a 13- (Hunyadi) huszárezred szervezését irányította. Századának parancsnokságát Prihoda János vette át. Az ezred öt századát szeptember elején vezényelték a fővároson keresztül a Dunántúlra, ahol a Jellacic támadása ellen szerveződő hadseregbe osztották be. Pákozdnál szeptember 29-én a bal szárnyon helyezték el a Württemberg-huszárokat, parancsnokuk Répásy Mihály őrnagy látta el az arcvonalszakasz vezényletét is. Ez a kitűnő - korábban a nemesi testőrség oktatótisztjeként is tevékenykedő - kemecsei születésű huszártiszt októberben ezredesként hivatalosan is átvette az ezred parancsnokságát, s keze alatt sorozatosan tüntették ki magukat az alakulat katonái. Már szeptember 23-án Mezőkomáromnál megtámadták a Székesfehérvár irányába előrenyomuló Jellacic vérteseit, s megfutamították őket, ami bár csak helyi jelentőségű siker volt, de növelte a napok óta folyamatosan hátráló magyar csapatok önbizalmát. Pákozdnál a bal szárny lovassága nem csapott össze az ellenséggel, annál inkább október 30-án Schwechatnál. Itt is a bal szárny vezényletét látta el Répásy, s keze alatt vonták össze a magyar lovasság döntő részét, közte az öt Württembergszázadot. Ezek a huszárok verték vissza a rendetlenül visszaözönlő magyar csapatok üldözésére induló császári lovasságot, s rendezett visszavonulásukkal lehetővé tették a többi egység nyugodtabb hátrálását és rendezését. Ezt követően a határmenti előőrsi csatározásokban tüntették ki magukat, elsősorban a szakolyi születésű Jelics /d^i'e/'főhadnagy és huszárai, akik előbb egy, a tüzérektől elhagyott ágyút menekítettek ki az ellenséges lovasság kezei közül, majd november 14-én Prellenkirchennél tizen szétvertek egy teljes gyalogos szakaszt. Hasonló, a Schwechatnál megtépázott magyar hadsereg önbizalmát növelő „huszárcsínyek" sora fűződik még a Württemberg-huszárok nevéhez, de ez a császári fősereg december közepi általános támadását nem tarthatta vissza. A vesztes ütközetek után visszavonuló csapatok fedezése volt ekkor a huszárság legfontosabb feladata. December 14-én a súlyos vereséget szenvedő Guyon csapatai Nagyszombatnál már 6 ágyújukat elveszítették, amikor megérkezett a Württemberg-huszárok három szakasza. Fergeteges rohamukkal visszafoglalták az ágyúkat, de a hadosztály többi csapatai már elhagyták helyüket, így az ágyúkat nem lehetett elszállítani. A huszárok a gyújtólyukakat beszögezve ott-