Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)

Kedves Gyula: Egyéb alakulatok szabolcsi honvédéi

bakák azonban tiltakoztak a várfeladás ellen s Appelnek és tiszttársainak el kellett hagyni az erődöt. Ezt követően Kálna Lajos őrnagy lett a zászlóalj parancsnoka, s az ezredparancsnokság névlegessé vált. Pálóczyt ugyan kinevezték, de ő sokkal inkább várőrségi dandárparancsnok volt. A zászlóalj létszámáról nem kerültek elő megbízható adatok, a vár feladására a világosi fegyverletételt követő reménytelen helyzetben szeptember 7-én került sor. Bár 1849 júniusában végleg megszüntették a régi sorgyalogezredek szerkezetét, s honvédzászlóaljként kaptak alakulataik hadrendi számot (a Dom Miguelek zászlóaljai 114-116. közöttit) 1849 júliusában a ceglédi újonctelepen felállították az ezred 4. zászlóalját. Igazából érthetetlen, hogy mi volt ezzel a cél, hiszen alig került az új alakulathoz az ezred régi állományából, tehát arról szó sem lehetett, hogy újoncokat régi katonák közé osztva azonnal bevethető alakulathoz jussanak. Felfegyverezni is csak nagyjából sikerült a 800 fős zászlóaljat, s a X. hadtestbe beosztva jobbára csak a hosszú menetelésekkel töltötte az időt Szegedig, majd Temesvárig, ahol a vesztes csata után állományának döntő része szétfoszlott. Parancsnoka Krivacsics Károly őrnagy volt. A hadügyminisztérium újoncozási osztályának kimutatásai alapján a szabadságharc során 1890 újonc került az ezredhez (ebben nincs benne a júliusban felállított 4. zászlóalj 800 embere!) Legnagyobb részük, 750 fő szabolcsi újonc volt, akik az 1. és 3. zászlóaljakhoz kerültek. Ennek alapján nem túlzás kijelenteni, hogy a honvédsereg legjobb zászlóaljai közé tartozó alakulatok legénységében többségben voltak a szabolcsiak, és könnyen lehet hogy időnként a legénység több mint felét ők tették ki. A péterváradi várőrséghez tartozó 2. zászlóalj minden bizonnyal szatmári többségű alakulattá vált, hiszen oda 500 szatmári újonc került még 1848. őszén. Nagyobb létszámmal Tolna megye járult még az ezred kiegészítéséhez, 271 fővel. Ezen felül Pest, Fejér, Baranya illetve a 1. hadmegye területéről kerültek még újoncok az ezredbe. A 6. (Württemberg) huszárezred 1848 májusában 1656 főből állt 1333 lóval, ami elmaradt az előírt szabályos létszámtól (1792 ember, 1388 ló). A szabolcsi legénység arányát itt is csak becsülni tudjuk, bár itt nem lehet egyszerűen csak a lakosság arányát figyelembe venni, miután a Hajdú-kerületből elsősorban a huszárokhoz kerültek, ellenben Bereg, de főleg Máramaros hegyvidéki területeiről inkább a gyalogsághoz vonultak be a legények. Az ezred évtizedek óta Galíciában állomásozott, így legénységében a helyi toborzás eredményeképpen lengyelek is megjelentek, ha csak töredéket alkotva is. Mindezeket összevetve nem tévedhetünk nagyot, ha a létszám negyed részét szabolcsinak vesszük, így a Württemberg-huszárok között minden bizonnyal elérte a 400 főt a szabolcsi legények száma. Az ezred legénysége már május végén tanúbizonyságot tett hazaszeretetéről. A hajdúsági Harsányi Bálint őrmester a Mariampolban állomásozó ezredesi osztály 2. századának (a huszárezredek négy osztályba összevont nyolc századból álltak) megszervezte a hazaszökését, s május 28-án a század teljes legénységi állománya fogolyként magával hurcolva a szökést megakadályozni akaró Fiáth Pompejusz főhadnagyot - elindult Magyarországra a szerb felkelés által fenyegetett haza védelmére. A század parancsnoka, Lenkey János legényei után lovagolt, hogy visszafordítsa