Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
A szovjet haderő szorosan a nyomunkban van. Most szokatlanul erős tüzérségi- és aknatűz söpör végig rajtunk. Jól sejtettük, egy nagy támadást előzött meg ez a tüzérségi előkészítés. A szovjet gyalogság elsöprő rohama után, több helyen áttör. Rendezetlen, fejvesztett a visszavonulás. Estére már átláthatatlan a helyzet, s azt vesszük észre, hogy minket, a parancsnoki járőrt, elvágtak a saját erőtől. Egyetlen halvány reményünk maradt. Talán egy keskeny sávon át, az erdőben, a hegyháton még elérhetjük, utolérhetjük szétszórt alakulatainkat. A járőrhöz tartozó egy-két parasztfiú nagyszerű ösztönére hagyatkozunk. Az erdőben a koromsötétben szinte lehetetlen a tájékozódás. Minden lépésünkre vigyáznunk kell. Jóformán ötven-száz méterenként megállunk, tájékozódunk, mindenekelőtt hallgatózunk. A hegység tele van már szovjet katonákkal. Jóformán minden irányból lövöldözés és kiáltozás hallatszik, az az ember benyomása, hogy hiányos fegyverzetű csapatuktól elszakadt, menekülő magyar katonák a riadt vad szerepét játsszák. Az erdő fáinak fekete törzse között itt is, ott is sötét árnyak suhannak el. Magunkat fedezve, lélegzetvisszafojtva várjuk meg, amíg a környezetünkben elül a mozgás, a zaj, s megyünk tovább. Valóban csodával határos módon jutunk ki az erdőből, érjük utói a magyar utóvédet, majd az üteget. Menekülésünket talán annak köszönjük, hogy a szovjet katona is elfáradt a harcban, ő sem érezte magát biztonságban az erdőben, s felhagyott az üldözéssel. S ha most utólag meggondolom, hogy a visszavonulásunknak, nélkülözéseinek még csak az elején voltunk! A kétségbeesett menekülésnek még milyen hosszú útja állt előttünk, ha ki akartunk jutni abból a harapófogóból, amelyiknek egyik éle-éke már Kecskemétnél járt! A menekülés legrövidebb útja az észak-dél irányban húzódó hegyekre merőleges átvágás lett volna. De nekünk e járhatatlan út helyett le kellett mennünk az Alföld északi peremére, hogy amíg lehet, ott surranjunk el a hegyek alján. Egy pihent hadseregnek is nagy fegyvertény lett volna egy ilyen megpróbáltatás. De mi fáradtak voltunk, elkeseredettek és nem láttuk értelmét az egésznek. Nyomasztott a rossz élelmezés. A szinte semmi lőszerellátás. Tudtuk, nincs ember-utánpótlás sem, annyi katona marad, amennyire apadnak az ezredek, zászlóaljak. Egyegy újabb kemény bevetés után egy-egy század huszonöt-harminc katonára fogy. Az annyiszor feltöltött századoknak nincs többé kiegészítése. Egy erőtényező - a hadifogság réme. A hadvezetőség újra és újra Szibériával félemlítette meg a katonáit, s erre senki sem vágyott. De arra, hogy kikerülünk az egérfogóból nem sok remény maradt. Éjszakánként a fellőtt világító rakétákból látni lehetett, hogy hol a szovjet hadsereg, hogy fél-, illetve háromnegyed körívben máibekerített. Minden esetben kérdés volt, hogy ki tudunk-e jutni az egyetlen szabadon maradt úton. Éjszakánként forgattuk a fejünket, néztük a fellőtt, saját és ellenséges rakétákat, s menetelésünk során a völgyek kanyargós útjai nemegyszer az ellenséges rakéták felé vettek irányt. Kérdés, mit ad le a magyar hadsereg tragédiájából a mozik híradója? A magyar katona megpróbáltatásából a semmiért, amelyet nem köszön meg a hátország, a német szövetséges, s amelyet a maga közvetlenségével nem szenved át a felsőbb magyar hadvezetőség.
