Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A gyalogost nyomasztja a fáradtság, lábát húzza lefelé a sár. A hideg őszi időben, szélben, esőben, hóban, fagyban vonszolja magát az egyik állástól a másikig. A magyar baka éjszakáról éjszakára gyalog menetel, adja az utóvédet. Időnként szembefordul a háta mögött előrenyomuló ellenséggel, a visszavonulás során újra meg újra harcba kell keverednie - szemben a német gyalogsággal, amelyet gépkocsi szállít hátra. Hajnalban felállítjuk a lövegeket, a parancsnoki járőr elfoglalja a főfigyelői álláspontot, a felderítő járőr kivonul, felveszi a kapcsolatot a gyalogsággal. Amikor leszáll a nap, indulunk tovább, s hajnalig menetelünk. S azután kezdődik elölről. Alvás? Legfeljebb egy-két óra. Jóformán mindennap továbbmegyünk. Napról napra menetelünk, a koromsötét éjszakában. A koromsötét sűrű felhők eltakarják a csillagokat. Az éjjeli vonulás során az, aki elöl megy, alig lát valamit, az aki hátrább halad, csak az előtte haladó hátát látja. Ha nem esik az eső, akkor szitál a köd. Az eső sem igazi, havas eső az, az arcunkon terülnek el, freccsennek szét az ázott hópelyhek. Eső, ólmos eső ahonnan jövünk, ahová megyünk. A víz áthatol mindenen. Átáztak már a hátunkon a magunkra borított sátorlapok. A nyakunkba csorog az eső sátorlapról, katonasapkáról, az elázott, ki tudja mikor nyírt hajzatról. Halálosan fáradtak a lovak is. Fejük minden lépésnél fel-alá himbálózik, s alig bírják az el-elszunnyadó tüzért. Egy-egy ló időnként megáll, nem bírja tovább, de látja, hogy a többi ló megy, újra elindul. Az éjszakában egyformák vagyunk mindannyian. Nemcsak az egyenruhánk az. Valamennyien árny nélküli árnyak vagyunk. Árnyba borultak a gondolataink is. Gondolatban felkeressük a portánkat, a hátrahagyott feleséget, gyermeket, szülőket. És sokan nem találjuk őket otthon - mert a harctér elérte őket, elmenekültek már messze. Azoknak pedig, akik nem menekültek, még rosszabb a sorsa, otthonuk, lakásuk harctér. Újra és újra eszünkbe jut, mi katonák száz és száz km-re vagyunk otthonunktól, védjük a hazát, de nem védjük a családunkat. De védjük-e még a hazát? Valóban azt védjük-e? Nem olyan már az egész, mintha hajtóvadászaton volnánk, amelyen mi magyar katonák vagyunk az űzött vadak, a hajtásban toronyiránt menekülve. Vadak a körvadászaton, ahonnan napról napra ki kell törnünk. Már háborút sem akarunk - nem is akartunk soha - s ránk kényszerítik a háborút azok, akik ennek a háborúnak a megnyerésére képtelenek. Háborúskodunk, a bőrünket visszük vásárra, még a rablók zsákmányán való osztozkodásért sem, hanem a veszteségből való részesedésért. Amely részesedés mindig nagyobb lesz. Az álmatlan, hideg éjszakák köde begyűrűzik, bent gomolyog a lelkünkben is. Mind, akik itt az egyforma katonaruhában együtt menetelünk, egy sorsot is élünk. A véletlen erejével bajtársakká hozott össze minket egy kiegészítő parancsnokság. Egy családdá váltunk. Ismerjük egymást mind. Engem is ismernek, én is ismerem őket. Nemcsak az arcukat. Az elferdült sapkájukat. A zsírfoltjuk alakját a köpenyükön. Az üszkös lyukat a csizmájukon. Ismerem a lelkivilágukat. Soknak a szüleit, feleségét, gyermekét. Sokszor láttam, elképzeltem őket a levelek cenzúrázása során. Leveleiket köteles voltam elolvasni.