Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Visszavonulás a Kárpátokban. Huszt vára, Bereg-Szatmár és Szabolcs, a szülőföld. Megkezdődnek a lemaradások, szökések Indulunk Alsókalinára. Nemcsak délről fenyeget az Alföldön előretörő szovjet hadsereg. A velünk szemben álló szovjet haderő is ismételten áttöri a frontvonalat, így most is. Már Máramarosszigetet is megszállta. Nagy kérdés, hogy a 24. hadosztály, illetve a magyar hadsereg alakulatai ki tudnak-e jutni az észak-dél irányában húzódó völgyekből. Újra felderítőbe megyek. A 12. gyalogezred egyik századparancsnokánál, Végh főhadnagynál jelentkezem. A századból szinte kisugárzik a mérhetetlen elkeseredettség. Az a bizonyos továbbharcolás elsősorban az ő bőiiikre megy. Semmiképpen sem Szálasiéra, Vörös Jánoséra, Beregfyére. A gyalogosok mindennap, minden percben kockáztatják az életüket - s nagy kérdés, hogy miért? Nagy hang van, de felváltás, pihenő, megfelelő élelem, lőszer - az nincs. A gyalogosok éhezve, fázva, szünet nélkül a húsukkal tartják fent a tarthatatlan vonalakat. Napról napra több a sebesült, a halott, csökkennek a századok és zászlóaljak. A kórház, amelybe a ma sebesültjét beszállítják, holnap már elesik, a halottra, akit tegnap még ünnepélyesen temettek el, ma már nem vesztegethetünk időt, hátramarad az elvesztett területen, útszéli árokban, szántóföldön, erdei tisztáson. Nem marad idő a szertartásokra, a koporsókészítésre, fejfafaragásra. Ma már a temetés, ha mi végezzük el, egészségügyi megelőző intézkedés. Ne kerüljünk szembe újabb ellenséggel, a pusztító járványnyal. Eddig a katonák csak azt irigyelték, akinek a kezét vagy lábát lőtték el, mert harcolni már nem tud és jókedvvel életben marad. Most egy gyalogos egy elesett, a mellvéd előtt fekvő honvédra mutatva kijelentette: de szívesen cserélnék vele, minden problémája megoldódott. Október 19-én újra felderítő járőrt vezetek. A 12. ezred II. zászlóaljának parancsnokánál, Huszár őrnagynál kell jelentkeznem. Huszár László neve előttünk, tüzérek előtt is fogalom volt. Ott, ahol a tüzérek előtt Huszár őrnagy zászlóalja ment állásba - az ellenség nem tört át, ott a tüzér nyugodtan aludhatott. De most, mint rendkívül kemény embertől egy kicsit tartottam. Pihenés nélkül éppen eleget harcoltam ahhoz, hogy ne kövessem szó szerint a katonai előírásokat. Ez időtől többször meneteltem együtt Huszár Lászlóval. Most, hogy emberközelségbe kerültem vele, láttam, hogy ezt a kemény embert a katonái nagyon szeretik. Bíznak benne. Már a jelenléte is bátorságot és biztonságot ad nekik. Ott, ahol ő vezeti az utóvédet nincs, vagy kevés a veszteség. Együtt gyalogol a katonáival. Menet után utoljára eszik, utoljára fekszik le. Felét sem piheni annak, amit a katonái. Mindenért első személyben ő felel. Mindenekelőtt a katonáiért. Az előőrsökért, és utóvédekért, az élelemért és az éjszakai nyugalomért. Október 21-én visszakerülök az üteghez, s Jóny főhadnaggyal együtt vagyok a főfigyelőben. Majd újra menetelünk tovább. Átmegyünk a Talabor völgyébe és elérjük Ötvösfalvát. Urugolyán létesítünk újabb főfigyelőt.