Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Új helyünkön szeptember 23-án beméréssel bíznak meg. Ennek elvégzése érdekében nagy területet kell bejárnom. A csúcsok között, hegyre fel, hegyről le, nehéz bemérési munkát végzek. Az egyik ösvényen majdnem ráléptem egy fekete viperára. Miután bemérő járőrömmel bevonulok, újra elsőtiszti beosztásba kerülök, s hozzám, zászlós alá, beosztják Várkonyi tényleges tisztet, továbbszolgáló hadnagyot. Bánt a dolog, mert nem szeretem a megbántott embereket. De nem tudok mit csinálni. Mindent elkövetek, hogy elviselhetővé tegyem a helyzetét. További beméréssel bíznak meg. Szeptember 26-án újabb hírek érkeznek. Rémhírek? Lehet. Ki tudja? A rémhírek is igazak lehetnek. Kétségbeesetten hallgatjuk - visszamegyünk a trianoni határra. Majd újabb hírek: Nagyváradnál a szovjet csapatok utcai harcokat vívnak, a nyugati fronton az angolok már Münsternél vannak. Szeptember 28., 29. és 30-án felderítő járőrben vagyok. A pókháló arcvonalon, hegytetőn tartózkodunk. Saját gyalogság jóformán nincs, magunkra vagyunk hagyva, a szovjet gyalogság bármely pillanatban meglephet. Naphosszat sűrűn esik az eső, alig lehet valamit látni. Éjjel sátorban húzódunk meg, de aludni nem lehet. A sátorlap vékony, elázik, a sátorba becsepeg az eső. A hideg őszi szél ellen sem véd. Az álmatlan éjszakákon lélekben otthon vagyok a családomnál. Szeptember 14-én tudtam meg, hogy szeptember l-jén megszületett a második fiam: Jenő. Vajon mi van az enyémekkel? Október 2-án csomag érkezik édesanyámtól. Áhítatos érzéssel nyúlok hozzá. Szinte imádkozás egy ilyen csomag felbontása. Egy-két héttel korábban még ott volt a tartalma az édes otthonban, édesanyám asztalán. Tudom, minden egyes ajándék, élelmezési és használati cikk betételekor reám gondolt, minden darabot szinte megsimogatott. Azon gondolkozott, miként veszem fel a ruházati cikkeket, hogy osztom be az élelmet. Lassan, kimérten, egyenként veszem ki én is a csomag minden darabját, elvégre az a rend, amelyben a tárgyak egymás mellett fekszenek, ugyancsak édesanyám műve. Felteszem magamnak a kérdést, szabad-e ezt a rendet megbontanom? Az október 2-án érkezett csomagot egy szabadságos hozta. A szabadságos katonát félrehúzom. Kérem értse meg, nagyon köszönöm, hogy a nehéz csomagot olyan messziről elhozta, de nekem nemcsak a csomag fontos, hanem az is, hogy megtudjam, hogyan vannak a szüleim. Legyen olyan jó, mondja el, hogy nézett ki édesanyám? Milyen ruha volt rajta? Hol adta át a csomagot? Ki volt még jelen a családom tagjaiból? Mit üzent nekem az anyám? Mit mondott neki, mint szabadságos katonának? Anyám mivel kínálta meg - üres kézzel senkit sem enged el. A szabadságos csak makog, minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle. Igen, az az igazság, ő is sietett, neki is a sajátjai voltak az elsők, mások irányában minden érzékszerve letompult. Az, ami nekem mint otthoni hír mindent jelent, neki semmit sem. Átveszem a csomagot, örülök a tartalmának, de anyámék hogylétének utolsó egyetlen tanúja, mint tanú használhatatlan. Igen, tudom, érzem, azt is amit mondott