Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

csak azért mondta el, hogy nekem valami vigaszt adjon - de már arra sem emlékszik, hogy néz ki anyám. Október 3-án van Lizieui Szent Teréz napja. Az ő és Szent Antal segítségét kérem, szűnjön meg végre a háború, a sok vérontás. Október 4-én Assisi Szent Ferenc napja. És én őt is kérem, segítsen. Ostromlom az eget ebben a vigasztalan időben. Egész nap esik. Napokon keresztül esik. Köd ereszkedik a hegyekre, hogy még kevésbé láthassunk. Valahol a vastag felhőrétegek mögött lehet a nap. Nemcsak a nap játszik velünk bújócskát. Nem találjuk az Istent sem. Összeomlik a front, összeomlik az ország, széthullás folyamatában van százezer és százezer magyar család. Sötét a jövő. Nem látunk kiutat. Hány helyen imádkoznak. Hányan várnak szabadulást a borzalmakból. Azok körében is, akik a front túloldalán áznak, fáznak, célpontjai az életnek és halálnak, a sors szeszélyének, puska-, gépfegyvergolyónak, ágyúlövedéknek. Október 5-én levél érkezik Édesanyáméktól. Összecsomagoltak. Készen állnak a menekülésre. Rövidesen eléri a front Fehérgyarmatot, s a németek kétségbeesett védekezésükben nem kímélnek semmit. Pusztuljon el az ország, mielőtt a szovjet csapatok beérkeznek, hogy nehezebb legyen az út Németország felé. Lélekben ott vagyok Fehérgyarmaton, az igazság házában, ahol apám, mint a járásbíróság elnöke, levettette a zsidókról a sárga csillagot. Hallom a hangját: „Ebben az országban minden állampolgár egyenlő. Senki se hordjon megkülönböztető jelet. Különösen nem azért, hogy megszégyenüljön." Ott vagyok a rendíthetetlen, bátor apám mellett, aki távozásra kényszerül, hátrahagyva a bírói emelvényt, a törvénykönyvet. S látom anyámat, a bútorok, apró értékek között. Amelyeknek csak a töredékét hozhatja el. Mindaz, amit a szüleitől kapott, mindaz, amit egy életen át gyűjtöttek, belefordul a háború sarába. De semmit sem bánna, ha a fia egészségesen otthon lehetne! Ilyen lelkiállapotban megyek fel a főfigyelőbe Jóny Viktorhoz. Ott ebédelek nála. Ő is lehangolt. Lassan az ország közepén vannak a szovjet csapatok, és mi még mindig túl vagyunk a történelmi határon, ahol a helyezetünk tarthatatlan, ahonnan rövidesen menekülnünk kell. Bármiről is beszélünk, Viktor szemében, mint tükörben nem látom meg magam. Igen, lélekben ő is otthon van. Október 6-án csomag érkezik édesanyámtól. Nagy, nagy öröm! Most még küld, most még segít, de napokon belül ő maga is menekült, ő maga is mások támogatására szorul. Igen, az utolsó csomag az apai házból. Amelyik talán már nincs is többé.