Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
onnan megtudja - elfoglalta a dombot a mozdulatlan század. Legalábbis egy időre. Egymás után jönnek a riasztó hírek. A magyar hadsereg itt is, ott is visszavonul. A szovjet csapatok betörtek Erdélybe. Erőátcsoportosításra katonaságot visznek el a mi frontszakaszunkról, és így még jobban gyengül a hadosztályunk is. Nyugtalanít, mi van a feleségemmel, megszületett-e már a gyermekem? Dubicsány községben közel s távolban nincs kórház. Szeptember 8. Személy szerint lesújt a hír: Soóvári századost, az én kiváló ütegparancsnokomat elviszik osztályparancsnoknak. Jóny Viktor főhadnagy jön helyette. Nagyon sajnáltam Soóvári századost, pedig csak rövid ideig szolgáltam alatta. Az, aki nem volt katona, nem volt a fronton, nehezen fogja fel, hogy mily természetű kapcsolat alakul ki a frontkatonák között és hogy mi ennek a jelentősége. Nemegyszer ez menti meg a katona életét. Az első vonalban az ember katonabajtársával egymás hátát fedezi, őrségben egymás álmára vigyáz. Belőtt, veszélyes terepen keresztül visszük egymás élelmét, kötjük össze a szétlőtt, egymással összekötő távbeszélő vonalat. Egymásnak továbbítjuk a postai levelet, csomagot, kisegítjük egymást orvossággal, ápoljuk egymást, ha más nincs, szóval. A bajtárs menekülés során is hátramarad a sebesült honvédtársa mellett, akkor, amikor magát kellene menekítenie, hóna alá áll mankónak, s együtt biceg vele, bajtárs a bajtársnak összetákolja a gyalulatlan koporsóját, kifaragja a fejfáját, s átokkal vegyes imádsággal búcsúzik a végleges szétváláskor. És a parancsnok? Az jelöli ki, hogy ki hova menjen, tőle függ, kit hányszor küld veszélyes helyre, kit felejt ott. Az eddigiek szerint is, el sem lehet sorolni azt, hogy milyen jelentősége van a kialakult kapcsolatoknak, annak, hogy a katona egy megszokott környezetben, megszokott társaival él. Ezért éreztem nagy veszteségnek Soóvári százados távozását, akit mint jó katonát, jó főnököt, igazságos embert azonnal megszerettem. Az új ütegparancsnokot, Jóny Viktort közelebbről nem ismertem. Nemrégen végezte el a Ludovika Akadémiát. A későbbiek során jó szakembernek bizonyult. Engem megszeretett, rám hallgatott - én is igyekeztem maradéktalanul teljesíteni a parancsait. Szeptember 10-én tábori misére mentem. Itt megtudom, hogy Tóth Zoltán hadnagy leszerel, elhagyja az üteget. Sajnáltam őt is. Szeretetre méltó csendes ember, jó barát. Szeptember 11-én a főfigyelőbe megyek Jóny főhadnagyhoz. Szeptember 15-én Ősz Károllyal találkozom Rafajlován. Egyik első főnököm volt a bíróságon. Ugyancsak találkozom Sasvári Józseffel, Sebő Miklóssal, dr. Révbíró Bélával, régi nyíregyházi barátokkal, akik a tüzérosztály osztálytörzsénél szolgálnak. Egy ideig újra kevesebb tiszt lesz az ütegnél. Soós Márton hadnagy szabadságra megy. Szeptember 17-én Jóny főhadnagy szemrevételezni indul. Útra kel az üteg is. Öt napig nekem kell vezetnem. A Plejszka torkolatának elérése után Királymezőn át Oroszmokrára megyünk. Szeptember 21-én elérjük a Bornemissza-hágót. Szeptember 22-én Németmokrára érkezünk, itt találkozom Hagymássy József hadapród őrmester feleségével. Ez időben az általam vezetett üteg 132 főből, 3 tisztből, egy tiszthelyettesből áll és van 92 lovunk.
