Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

naponta hallott gépfegyver-géppisztolyropogástól, ágyúdörgéstől, az engem körözgető tüzérségi- és aknabecsapódásoktól. Megyek hátra! A diadalmas boldogság érzését beárnyékolja az, hogy mások maradnak! Mások bent maradnak abban, amitől én megszabadulok. Valósággal bűnösnek érzem magam. Mintha én hívtam volna be őket katonának és pont én megyek el. Szégyellem a visszatarthatatlan, szememben ragyogó örömet! Uram Isten, ki az, akivel nem találkozom soha többé! Már a hátam mögött az állás. Mindig nyugalmasabb tájra érek. Szinte békevilágnak tűnik a hadosztály-parancsnokság székhelye is. Bármennyire sivár a megszállott terület, ez már az első vonaltól távolabbra eső vidék. Tovább enged bennem az a feszültség, amely az első vonalban tudva, nem tudva, akarva, nem akarva bennem él. Csodálatos élmény az, amikor az ember eléri a határt. Számos helyen nem kíséri a határt patak, folyó, szakadék széle, szurdok, csak képzeletbeli vonal, mégis, amikor az ember átlépi és „belülre kerül" megnő a biztonságérzése: otthon van. A gyermek mondja így: itt belül nem ér a nevem, azaz nem bánthat senki. A Kárpátokon túl - most már innen - a Nagyalföldtől kezdve mindig kevesebb a katona, katonaszállítmány. Szabolcs-Szatmártól már békés a hangulat. Az emberek jönnek-mennek, vesznek, eladnak, moziba, színházba járnak, úgy viselkedik mindenki, mintha nem is volna háború. így tesz az is, akinek talán közeli hozzátartozója van a fronton. A budapesti pályaudvaron békés polgárok zsibongása fogad. Az utcákon jólöltözött, elegáns emberek járnak. Az ember hirdetéseket olvashat fogpasztáról, gyógyfürdőről, társasutazásról, szabadtéri színházról. A korzó a régi. Hullámzik rajta a nép. Csevegnek, csacsognak - ízléstelen, sőt ünneprontó lenne, ha a fronton megkopott katonaruhában mennék el mellettünk. Igen, nem látszanak tudni arról, hogy valahol a történelmi határokon túl véres csaták folynak. Hogy egyesek futóárokban gubbasztva nem életnek való életet élnek, és megköszönnek minden percet, melyikben nem történik semmi, amelyet túlélhetnek. Akik reménytelenül is várják a leváltást. Azt, hogy igazságosan más is tanulja meg a gubbasztást, a naponkénti életkockáztatást, amíg őt is leváltják. Választ nem várok, de újra és újra megkérdezem: hol itten az igazság?! Az itthon maradtak lapulnak, hátha nem kerül rájuk a sor. Hátha mindvégig otthon maradhatnak, cserébe azzal, hogy más valaki leváltás nélkül, mindvégig kint marad. Legalábbis addig amíg meg nem sebesül vagy el nem esik. Bizonyára az itthon maradottak felfogása szerint nem hős, aki a fronton van. Nem magasztos áldozat. Egyszerűen balek, peches ember, sorsát meg is érdemli. A hétköznap emberei között senki sem foglalkozik a háborúval? Na, ez azért túlzás volna. Kávéházi konrádok, rokonok barátok elvitatkozgatnak a háború kimeneteléről, de egy kicsit harmadik személyként. Igazán egytől rettegnek, esetleg rájuk is sor kerül! Hej, ha tudták volna, hogy majd a front jön el hozzájuk és senki sem kerülheti el a háborús szenvedéseket. Tudtam azt, hogy mélyebbre kell nézni. A felszín nem téveszthet meg. Sokan vannak lélekben a keleti fronton, s lelki szemeikkel keresik övéiket és mélységes gyász-