Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
ba öltözködik azoknak a lelke, akik rokont, barátot vesztettek el. És vannak felelős vezetői is az országnak, akik kétségbeesetten nézik azt a tragédiát, amely felé halad az ország Ezek idegen földön nem akarnak több áldozatot hozni. Elegendő azok pusztulása, akik már a fronton vannak, kár érettük, de pusztulásuk hozzátartozik a nemzet tragédiájához. Július 22-én este megérkezem Dubicsányba. Este van. A feleségem, Zoltán kisfiam, anyósom, apósom már lefekvéshez készülődnek, amikor valaki jelzi: megérkezett Zolika apukája! Ki tudja leírni a boldogságot, amikor két ember egy talán örökre szóló elválás után, újra találkozik. Annak idején, amikor búcsúztunk egymástól, nagy esélye volt annak, hogy utoljára látjuk egymást. Ennek a szörnyű félelemnek a feloldása, tagadása volt az újratalálkozás. Nem akartam tudni arról, hogy ez csak időleges. Feléledt bennem az, amit annyit éreztem a fronton: csak az a pillanat a fontos, amiben vagyok. Csak ez az óra, csak ez az este létezik! Mi lesz 10 nap múlva? Kint a fronton? Most nem téma! Ott kint a fronton annyi minden mondanivalóm gyűlt össze. Az adott erőt, vigaszt, hogy majd ezt is, azt is elmondom a feleségemnek. És mindebből semmi sem jutott az eszembe. Mert mindaz a jelen önfeledt boldogságában elvesztette a jelentőségét. A mának éltem. Az, hogy mennyi mindent nem mondtam el, csak akkor ötlött fel bennem, amikor már a frontra zakatolt velem a vonat. Csodálatos érzés újra megszületni mint apa! Ki tudja leírni, mit érez az ember, amikor a kisfia ölébe ugrik és átöleli a nyakát. Ilyenkor az ember szeretné, ha ez egy vég nélküli ölelés maradna. Július 23-án Dubicsány kis kápolnájában misét mondanak. Július 24-én édesapám érkezett meg Dubicsányba! Nem várta meg, amíg őket is meglátogatom. Sokat adok a véleményére, nagyszerű, okos ember, már a háború kitörése előtt megmondta, hogy a német elveszti a háborút. Most elsősorban az iránt kérdezgetem, faggatom, hogy szerinte meddig tart még a háboní? Édesapám nem mutatja, hogy a találkozásunkkor mennyire elérzékenyült. A boldogság, öröm ott feszül az arcizmai alatt. Kíváncsian várom, hogy értékeli az általános helyzetet. Hitleit egy elvetemült embernek tartja, aki vesztébe sodorja a népét. És minket is. A háború már nem tarthat sokáig. (Ebben az egyben tévedett, az angol amerikai hadsereg egy ideig a hátba támadott németekkel sem bír, csak a szovjet hadsereg nyomul előre továbbra is változatlan ütemben.) Július 30-án gyalogosan Putnokra rándultunk át, ahol misét hallgattunk. Augusztus 5-én este fél tízkor indul vissza a vonatom. Ugyanazok az érzések fognak el, mint az első búcsúzáskor. Egy nagy kérdésbe sűrűsödve: látjuk-e még egymást. Augusztus 6-án Nyíregyházán édesanyámmal, testvéremmel a Ferences templomba megyünk. Délelőtt s Sóstóra utazunk, délután moziba látogatunk. Augusztus 8-án elzarándokolunk Máriapócsra. Augusztus 10-én Sátoraljaújhely felé indulok vissza a frontra. Másnap éjjel már Kőrösmező irányába visz a vonat. Kőrösmezőn Zsukotinszky Rudolffal és feleségével, Rostoványi Margóval találkozom. Csupa aggódás minden szavuk. Ide jöttek, de meddig maradhatnak? Mikor és hova meneküljenek?
