Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Most, hogy állóharcot folytattunk, arra is volt időnk, hogy filozofáljunk, elgondol­kozzunk az idő múlásán. Én a katonák jellembeli változásait tanulmányoztam. Megállapítottam, mint már sokan mások én előttem, hogy sok jámbor, békés polgár valósággal kivetkőzik ma­gából. Ma már meg nem tudnám mondani annak a gyalogsághoz tartozó orvosunk nevét, aki időnként meglátogatott, megkérdezte, van-e betegünk, de ha volt, akkor sem töltött el több időt az ütegnél mint máskor. Sokszor akkor sem jött, ha hívták, ha jött sem maradt, futott tovább, mint akinek millió dolga van. Viszont a nagy elfog­laltsága nem akadályozta meg abban, hogy egy nagy passziójának éljen. Szerzett magának egy távcsöves, mesterlövész puskát, s szinte naponta vadászni ment az első vonalba. Kijelentette, addig nem nyugszik, amíg annyi „skalpot" nem szerez, annyi szovjet katonát le nem lő, amennyi szükséges a német vaskereszt meg­szerzéséhez. Minden esetben undorodva hallgattam róla a kósza híreket, amelyek egy-egy újabb áldozat haláláról tudósítottak. Tiszttársaimmal sokszor elbeszélgettünk erről az elvetemült emberről. Még ha je­lenleg ellenségünk volna is a szovjet hadsereg, mit vétett az az egy-egy szovjet ka­tona, aki velünk szemben az első vonalban tartózkodik, aki talán gyanútlanul néz ki a lövészárokból, amikor egy neki szánt puskagolyó homlokon találja. Anyja, fele­sége, gyermeke azért várja hiába hazatérését, mert egy orvos - aki életmentésre tett esküt - leterítette. Többször elgondolkoztam azon, bízni lehet-e egy ilyen orvosban? Együttérezhet- e igazán azzal, akinek a sebét beköti, amikor maga is sebet ejt, sőt arra törekszik, hogy az a seb halálos legyen? A tisztiszolgám sokszor elkárogta, nem lesz ennek jó vége. És bevált a jóslata. Egyszer ugyanis híre jött, az egyik alkalommal az orvos alig helyezkedett el a lövész­árokban, alig emelte vállához a távcsöves puskáját és alig szemelte ki a túloldali áldozatát, amikor maga kapott egy fejlövést. Azon pillanatban meghalt. Az eset megdöbbentett, de az orvost nem tudtam sajnálni. A sors azt osztotta ki neki, amit korábban ő osztott ki másoknak. Az állóharc némileg javított a lovak kondícióján. De továbbra is kevés volt a takar­mány, lótáp. Éppen azért Mogyoróssy alezredes, osztályparancsnok rendelkezésére a lovakat csak lépésben hajthattuk. Nemcsak a vágtát, de még az ügetést is eltiltot­ta. Ez a rendelkezés bosszantotta a tiszteket, akiknek nem maradt más szórakozás, mint a lovaglás. Az is csak alkalomadtán, amikor a helyzet megengedte. Az én lovamat jól tápláltuk, így nem sokat adtam a parancsra. Amikor a lovamat megjárattam, nemcsak ügettem, hanem vágtáztam is. Természetesen anélkül, hogy az állatot kimerítettem volna. Attól a legkevésbé sem féltem, hogy rajtacsípnek az engedetlenségen. Mogyoróssy alezredesnek nem sok ideje maradt arra, hogy az első vonalat látogassa. Egyszer aztán rajtavesztettem, lebuktam. Mogyoróssy alezredes egy másik ütegnél szemlét tartott és arra kocsizott el, amerre éppen vágtáztam. Haragtól kipirosodott arccal rendelte el, hogy Kiss Sándor ütegparancsnok osztályparancsnoki kihallgatás­ra vezessen fel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom