Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

lépésben haladtunk tovább. Már vagy száz métert tettünk meg és még senkibe sem ütköztünk. Csak ekkor mondtam meg Tóth Andrásnak, hogy a tüzelőállásnak kijelölt terület egy tőlünk három kilométerre fekvő falun is túl van. A két tüzéremet megsajnáltam. Ők is tudták, egy esztelen parancsnak vagyunk az áldozatai. Tóth András ki is jelentette, hosszú ideig szolgált már a harctéren, de ilyen parancsról még csak nem is hallott. Biztos odaveszünk. Azt javasolta, legalább szálljuk le a lóról és úgy haladjunk az út melletti árokban. A lovakat vezessük kantárszárnál fogva. Tóth Andrással nem értettem egyet. Pillanatnyilag senki földjén vagyunk. A szovjet katonák ugyan bármely pillanatban megjelenhetnek, de még nincsenek itt. Érkezésükig talán van némi időnk, addig igyekezzünk eleget tenni a parancsnak. Ha a lovaink nem volnának fáradtak, vágtában tennénk meg az utat. Kissé felbátorodva ügetésbe kezdtünk. Elértük a legközelebbi helységet. A falu néma, látszólag üres. Később derül ki, hogy a falusiak az ablakaikon kukucskálnak ki. Váratlanul érintett, amikor az út baloldalán az egyik portán a kerítés, a bokrok mögött egy nagy csoport férfit pillantok meg. Minket néznek. Igen, ezek partizánok. Nem kétséges. Tóth András előreszól, zászlós úr, szálljunk le a lóról, mert könnyűszerrel lelőnek. Visszaszóltam - nem András, nem, őrültség volna. Ha megtámadnak, soha többé nem szállunk fel a lovunkra. Ezek most még nem tudják, hogy a hátunk mögött még hány lovas jön. Átmentünk a falun. A falu után a terep sík és négy-ötszáz méterre az a hely ahol szemrevételeznünk kell a tüzelőállást. Nem kísértettem tovább a sorsot. Pár száz méter távolságra két megfelelőnek látszó fasort láttam. Kijelentettem: fiúk, nem megyünk tovább, ott jobbra, a második fasorban lesz a tüzelőállásunk. - Andris - fordultam Tóth Andráshoz - most már szedjétek össze magatokat, amilyen gyorsan csak tudunk visszafordulunk. Vágta! A faluban már nem viselkedhettünk úgy mintha menekülnék. Csak ügettünk. Miután túljutottunk a falun, megkezdtük a rajta-rajtát, s meg nem álltunk, amíg a saját első vonalunkhoz nem értünk. Lovainkról még akkor is ömlött a hab, amikor visszaértünk az üteghez és megtettem a jelentésem. Kiss Sándor átölelt. Bevallotta, nem sokat adott volna az életünkért. Szerettem volna egy kicsit lepihenni, de a németek nem hagytak. Híre ment annak, hogy egy magyar tüzérjárőr kilométerekre behatolt a senki földjére és a németek maguk is szerettek volna tüzelőállást szemrevételezni. A mi ütegünké volt a járőr, így Kiss Sándorért jöttek, menjen velük. Elindulás előtt alaposan kikérdeztek. Jeleztem a partizán-veszélyt, de mosollyal nyugtázták az aggályomat. Ha nekünk lóháton sem lett bajunk, hogy félnének ők egy gyors terepjáró autón. Négy személlyel a kis terepjáró el is indult. De ezt a kalandot már nem kísérte szerencse. Amikor beértek a faluba, a partizánok megtámadták őket. Az egyik németet meg is sebesítették. A német sofőr lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Kiugrott az autóból, s ott az országúton a kurblinál fogva egy helyben megfordította, majd újra beugrott a kocsiba és visszarobogott.