Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Jó érzés fogott el. Én és a két tüzértársam szimpatikusabbak voltunk a németeknél. A későbbiek során gyakran tapasztaltam ugyanezt az együttérzést, rokonszenvet. Ugyanebben az időben tovább gyarapodott az üteg. Hozzánk került Kovács (István?) zászlós egy szétvert üteg egyetlen megmaradt lövegével és tizennyolc tüzérrel. Ez az ütegcsonk alaposan figyelmeztetett minket arra, hogy az itteni fergeteges mozgó harcokban könnyen juthatunk hasonló sorsra. A mozgó harc tart tovább. 1944. április 9-én Poberézén megyünk tüzelőállásba. Április 12-én a tüzelőállás Milovancén, a szállásunk pedig Jurkovkán. Amióta hullanak a lovaink, többször van alkalmunk arra, hogy jóllakjunk. Jó távolságra egy lerongyolódott ukrán gyermek nézi az ebédkiosztást. A katonákat, amint sorban állnak a csajkával, a szakácsot, amint a nagy üstben megkavarja az ételt, s jelzi, jöhet az első. És az első katona észreveszi a gyermeket. Odamegy hozzá, megkínálja, enne-e. A gyermek húzódozik, a katona erősködik, a gyermekben nő az éhség érzése, s már nyúlna a kanaláért amikor a szakács az érthetetlen magyar nyelven odakiált valamit. Az gyermek nem érti, az anyja viszont látja a jeleket és melegség fut át rajta. A szakács már kerített csajkát, már meg is merte, s várja a gyermeket, akit a tüzér kézenfogva visz az ételért. Perceken belül ott eszik az anya is. És ez időtől fogva ott, ahol az üteg megállt, a szakácsok ebédet vagy vacsorát osztottak a civileknek is. Tíz-tizenöt fő mindig ott állt a helyi lakosok köréből is. Csak abból lehetett megtudni, hogy ki milyen nemzetiségű, hogy milyen nyelven köszönte meg az ételt. Igen, ezek a tüzérek emberek voltak. S amit tettek tehették, mert tudták, hogy milyen ember az ütegparancsnokuk. Bárhova megyünk, igen erős ágyútűz fogad. Az aknavetők valósággal öntik a lövedékeket. Újra és újra tapasztaljuk, a szovjet tüzérek nagyszerűen lőnek. Milovancén megismerjük a Sztálin-orgona játékát. Félelmetes zene. Elnyújtott vonítással kezdi, egy-két másodpercet követően, rövid időközökben ide-oda csapnak be a sorozat lövedékei. Az ember - mint vadászaton a vad - tehetetlenül, védekezésre képtelenül várja a végét: ép maradt-e vagy megsebesült, túlélte-e vagy nem a sorozatot. Most a Sztálin-orgona egyik lövedéke húsz méter távolságra csap be a szélső lövegünk mellé, egy másik telibe talál és lángba borít egy házat, amelyik szinte percek alatt porig ég. Kiss Sándor ütegparancsnokot felváltom és én megyek ki a főfigyelőbe, ahol meglátogat a hadosztály tüzérparancsnoka. (Annak idején a Gólya repülőgéppel ő jött az üteg elé, hogy kisegítsen a kelepcéből). Április 22-én Korlovkára vonulunk, s itt vagyunk április 25-ig. Az eddigi szerencse elhagy. Sok a sebesültünk. Köztük B. Szabó és Bodnár, az utóbbi egy ideig tisztilegényem volt. A lovak közt is sok az áldozat. Köztük van két régi ismerősöm Pali és Cserhalom, még mint tényleges katona találkoztam velük a nyíregyházi kaszárnyában. Elpusztul Kiss Sándor ütegparancsnok lova is. Emberemlékezet óta katonai szolgálatban állt. Hosszú ideig lovasversenyeken is szerepelt, nagyszerűen ugrott. Gazdáik sok versenyt nyertek meg vele.