Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

vetett oda: „Ezek nincsenek tisztában azzal, hogy hol vannak a saját és az ellenséges erők. Még azt sem tudják, hol van az első vonal." Az vezérőrnagy még ott állt az országúton. Jelentéseket kért és kapott, parancsokat osztogatott. Olyan lázas sürgés-forgás volt körülötte, mintha most dőlne el a keleti arcvonal sorsa. A vezérőrnagy és az ütegparancsnok közti beszélgetés, az a vád, hogy félünk, majdnem az életembe került. A faluban elszállásoltunk, a lövegek tüzelőállásba mentek, majd hívatott Kiss Sándor. Közölte, hogy a felderítő járőrrel tüzelőállást megyek szemrevételezni. Az a terület, amelyet a hadosztályparancsnok kijelölt, az ellenség kezében van. Kiss Sándor nem hívta fel erre a figyelmét, nem vitatkozott vele, nehogy még egyszer gyávának nevezzen minket. Kiss Sándor együttérez velem, de nem tehet mást, mennem kell. Az üteg beosztott tisztjei közül bennem bízik. Feltalálom magam, megtalálom a megfelelő tüzelőállást és visszajövök. Sértetlenül. Nem voltam nagyon meghatva, magam helyett találtam volna más tisztet is, így a ludovikás hadnagy elsőtisztet, aki a tüzelőállás parancsnoka. De a felderítő tiszt sem én vagyok. A parancsot szó nélkül tudomásul vettem. Az ütegparancsnok tanácsára csak két lovast vittem magammal. Tóth András tizedest és egy beosztott tüzért. Három lovast nehezebb észrevenni és ha baj van, hamarabb elmenekül. Amikor lóra ültünk, Kiss Sándor még utánunk szól: „Nem tudlak használni mint hősi halottat, vissza kell térnetek az üteghez." A hangja meleg, együttérző, aggódó. Mindennél jobban jelzi, hogy mi vár ránk. Most újra az az érzésem, hogy vesztőhelyre megyek. Ahonnan nincs visszatérés. Az ellenséges csapatok által megszállt területen kell tüzelőállást keresnem. Teljesen természetes, Tóth Andrást és társát tájékoztattam a feladatról. Addig kell mennünk, amíg a szovjet hadsereg első vonala fel nem tartóztat. Hármunknak három kincstári pisztollyal nem vezényelek rohamot az első vonal áttörésére. Mindenesetre a parancsot akkor teljesítjük, ha az ellenség akadályozza meg a végrehajtást. A falu határában volt a mi első vonalunk, ahol a magyar gyalogság beásta magát. A gyalogosok a fedezék mögül néztek minket, őszintén megdöbbentek, amikor látták, hogy három magányos tüzér libasorban, lóháton túlhalad az első vonalon és megy a szovjet vonal felé. Szóltak is egyesek. Megkérdezték, hogy hova megyünk? Mit akarunk? Csak nem vagyunk megőrülve? Nem is engedhetik meg, hogy öngyilkosságot kövessünk el. A túloldalról csak egy géppuskasorozat és már el is intéztek. Tóth András majdnem könyörögve kért, ne kísértsük a sorsot, forduljunk vissza! Én viszont hajthatatlan maradtam. Nem is tehettem mást. Azok, akik kiadták nekem a parancsot tudták, hogy hova küldenek. A hadosztályparancsnoknak legalábbis tudnia kellett volna, hogy hol húzódik az első vonal. Nem. Nem voltam bátor. Féltem. Nagyon. De nem volt szabad mutatnom, amíg ránk nem lőnek. Túljutottunk a mi első vonalunkon, de a túloldalról nem lőtt ránk senki. Óvatosan,