Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

hogy a kiadott parancson nem változtatok. A jelenlegi helyzetben erre nincs módom. Mindenesetre Légrádi őrmester figyelmezetése rendkívül megnövelte a felelősségemet. Az üteg tehát újra megindult. Először lépésben, majd ügetésben. Még legalább 20 km volt hátra. Most tapasztaltam először, hogy milyen jelentősége van a lélektani tényezőknek. Az üteg minden tagja érezte, hogy nagy veszélybe kerültünk. Csodálatosképpen veszélyben érezték magukat a rutén hajtók, kocsisok is - minden bizonnyal ilyen körülmények között nem szívesen kerültek volna hadifogságba. Az egy átmeneti időre sem kellemes. Ha pedig harcra kerül a sor, a golyók és repeszek nem nézik azt, hogy barátba vagy ellenségbe fúródnak. Sohasem gondoltam volna, hogy a gazdájuk veszélyhelyzetét mennyire megérzik a lovak. Korábban újra meg újra akadoztak a kocsik, most szinte simán folyt előre az üteg. Természetesen felmerült a kérdés, hogy meddig? A lovak mikor érik el a teljesítőképességük határát? Nem is szólva a lövegeket húzó lovakról. Mi lesz, ha éppen azok hullanak ki? A tüzér tulajdonképpeni fegyvere a löveg, azt nem hagyhatja el. Végső esetben annak felrobbantása is hadbíróságot jelent. S bátorságról, gyávaságról azok ítélkeznek, akik az orrukat sem dugják előre az első vonalba. Az üteg nem remélt menetsebességgel haladt, de egymás után jöttek előre a jelzések, hogy a lovak már nem bírják sokáig. Az első közvetlen veszedelem akkor fenyegetett minket, amikor Nadworna után kb. a negyedik, ötödik helységen haladtunk át. Ebben a faluban partizánok húzódtak meg, mégpedig meglehetősen nagy számban. A falu közepe táján igen sok civil ruhás férfit láttunk. Nőt sehol. A kerítések, fák és bokrok mögött húzódtak meg. Bármely pillanatban várhattuk, hogy oldaltűzbe kapnak és akkor befellegzett az ütegnek. Amíg leszállunk a lóról, a lövegről, szekérről és elővesszük a használhatatlan kézifegyvereinket - aki megmarad, megadhatja magát. Légrádi őrmester felhívja fegyelmemet a partizánokra, akiket magam is látok. Szerinte meg kell állnunk, különben lemészárolnak. Közöltem, nem állunk meg, megyünk tovább. Ha megállunk lövöldözés kezdődik, a reguláris szovjet csapatok felfedeznek és végünk. De ha nem is kerül sor lövöldözésre, csak farkasszemet nézünk egymással, élet-halál kérdését jelentő perceket vesztünk. Bátraké a szerencse? Lehet. Szerencsénk volt. Helyesen döntöttem. A legkisebb zavar nélkül haladtunk át a falun. Bár a kezükben voltunk, a partizánok továbbengedtek. Az kétségtelen, hogy már eddig is a magyarok irányában ismételten jóindulatot tapasztaltam a partizánok részéről - de az is lehet, mégiscsak meggondolásra késztette őket az üteg impozáns látványa. Elvégre 100-150 puska, gépfegyver nem gyerekjáték, a parancsnoki szakasz lovasai pedig a terepen is alkalmasak az üldözésre. A húrt mégsem lehet a végsőkig feszíteni. A további utunkon kidőlt az első ló. Mégiscsak megálltunk. A szekér értékes málháját a többi kocsin osztottuk szét, s a szekeret, két lovat sorsára hagyva tovább mentünk. Egy ideig kénytelen voltam az üteggel lépésben haladni.