Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Alig lendültünk újra ügetésbe, újabb és még nagyobb veszedelem fenyegetett. Egy fasortól beláthatatlan kanyarhoz érkeztünk. A kanyaron túli útszakasz felől erős motorzúgást hallunk. Nem lehetett kétség afelől, hogy szovjet tankok közelednek. Úgy, ahogy a Gólya repülőgép jelezte. Légrádi őrmester újra előrelovagolt mellém. - Zászlós úr, azonnal álljunk meg, le kell kapcsoltatni az első löveget, fel kell készülnünk tankelhárításra. Ha tankok jönnek velünk szemben, azok azonnal tűzkészek. Még mielőtt felocsúdnánk, lövéseikkel végigseprik az utat, letörlik az üteget a föld színéről. Légrádi őrmesternek igaza volt. Azt is tudtam viszont, hogy egy ilyen leállás, lekapcsolás, az üteg többi részének fedezékbe vonulása, árokba menetele legkevesebb egy fél órát vesz el az életünkből, s most perceken múlhat, hogy kijut-e az üteg a harapófogóból. Most is csak azt mondom, vannak az életben pillanatok, amikor csak a határozott lépés és a szerencse segíthet. Végeredményben Légrádi tanácsára most állna le másodszor az üteg. Úgy döntöttem, hogy a leállás most is ballépés volna, először is helyesen cselekedtem. - Légrádi kérem - válaszoltam - menjen a helyére. Megértem az aggodalmát. Én is aggódom. Az üteg élén az első golyó engem ér. Kétségtelen, mindenre fel kell készülnünk, de nem állhatunk meg. Egyébként egyáltalán nem biztos az, hogy tankokkal állunk szemben. Magamban pedig arra gondoltam, hogy tankokkal szemben semmi esélyünk. Mire egy lövést leadhatnánk, három-négy alkalommal tüzelhet az első tank, s pocsékká lőhet. - De nem csak a tankok lehetnek veszedelmesek - makacskodott Légrádi. Nem tudjuk, hogy milyen alakulat jön velünk szemben. - Ebben is igaza van, de nem állunk meg. Megyünk tovább. A megmenekülésünknek ez az egyetlen lehetősége. Légrádi morogva ment vissza a helyére. Pár pillanatra talán az ötlött a fejébe, hogy milyen hadbírósági eljárás indulhat meg ellenem! Felelnem kell majd az ésszerűtlen parancsaimért. Nyugodtan mondhatom, én sem éreztem magam jól. A torkomban dobogott a szívem. Pár másodpercen belül sok minden eldől. Ha valóban szovjet tankokkal találjuk magunkat szemben, azok nem sokat teketóriáznak, és már az első lövéseikre véres cafatokká foszlik a parancsnoki szakasz. Elsőnek én, aki legelöl lovagoltam. Az erőteljes zúgás megszűnik. Észrevettek? Meghallottak minket? Leálltak volna a tankok? További pár méter és már beérkezem a kanyarba. Megoldódik a rejtély. Három magyar katonai teherautó áll az úton. Az első elakadt, a motor erőltetése adta azt az erőteljes zúgást, amiből tankra következtettünk. A teherautón szállított katonák figyelmeztettek, Sztaniszlauba nem jutunk be, a szovjet erők már biztos elérték az útkereszteződést, útelágazást. Sztaniszlauban egyébként a németek és magyarok védekezésre rendezkedtek be, onnan segítség nem érkezik. Örülnek, ha egy-két óráig fel tudják fogni a megindult szovjet támadást.