Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

ugyanolyan jogom van felülbírálni az otthoniak emberi magatartását, mint amilyen joguk van azoknak az enyémet. Nem lehet csodálkozni, hogy dohogok, türelmetlen vagyok - mint sokan mások. Már október közepén vagyunk, a sátrainkban majdnem megfagyunk, egy takaró a csupasz földön és két pokróc mint takaró, nagyon kevés. Magamra terítem a köpenyegem is, de nem sokat használ. Ha a nyakamra húzom, a lábam fázik, ha a lábam bugyolálom be vele, a mellemet és vállamat fagyasztja az éjszaka lehűlt levegője. De fázom már attól is, ami itt kint körülvesz, a huzavonában fázom már attól is, ami otthon vár rám. Október 13-án Párizsból két szociáldemokrata magyar vezető látogat el hozzánk. Elegánsak, jó megjelenésűek, szívélyesek, csak úgy sugárzik belőlük a bizakodás. Nekünk, foglyoknak csak egy a kötelességünk, ne kételkedjünk, hanem reméljünk. Erre ígéretet teszünk, ami elég nagy dolog, szép teljesítmény. Pár nap múlva - tudtommal a párizsi katonai attasé, Sipos vezérőrnagy látogat meg minket. Katonás. Határozott. Rendteremtő. Igazságszolgáltató. Az amerikaiakkal szemben erélyesen fellép. A kosztunkból mintát visz Párizsba az amerikai követnek. Az eredmény nem maradt el. Amióta ebben a táborban voltunk, az amerikaiak nem tartottak motozást. Most elrendelték. Az elrendelt motozást megismételték. Jelezték, esetleges távozásunk alkalmával újra megmotoznak. Híre járt annak, hogy az amerikaiak a motozás során nem ismernek kíméletet, elveszik többek közt az írásainkat, felülvizsgálják az okiratainkat. Sipos látogatása után nem kapunk cigarettát, dohányt s közlik velünk, hogy csak egy takaró maradhat nálunk. Annak sem lehet két takarója, akinek van sajátja is. Az itteni amerikai katonák eddigi barátságos hangját felváltja a merev, hivatalos érintkezési forma. Ennek is megérezzük számtalan hátrányát. Hadifogolytársunk, a hadifoglyok magyar parancsnoka, Pogány vezérkari ezredes beszélni próbál a táborparancsnoksággal. A válasz az, hogy minket Sipos vezérőrnagy képvisel és nem ő. Ha kívánnivalónk van, forduljunk Síposhoz. Párizsban székel. És újra lábra kapnak azok a rémhírek, amelyek végigkísértek a fogságunk alatt. A harcok során Budapesten 300000 ezer ember halt meg, gyermek nem maradt életben. A városban nincs egy ép ház, a romok alól még most sincsenek kiásva a betemetett áldozatok. Az emberek éheznek, sok a beteg, terjednek a járványos betegségek, de nincs orvos és orvosság. A vidék sem járt sokkal jobban. Amit nem vittek el a németek, azt letarolta az országon keresztülvonuló front. Ez maga előtt göngyölte fel, üldözte az egyre hátrább menekülőket. Ezeknek szétszóródott a magukkal vitt vagyona is, vagy megették azt. Sok a beteg, a halott. Kiürült házak, üzlethelyiségek emlékeztetnek a vissza nem tért elhurcoltakra. Szabolcsban, Nyíregyháza főterén, a Kossuth téren jóformán egyetlen, nagy múltra visszatekintő kereskedő sem maradt meg, Németországban pusztultak el. A későbbiek során sem hagytak el a rémhírek. Váltakozva keltek szárnyra: mindazokra, akik nyugatra mentek, börtön vár; azokat,